Maráz Zsuzsa győzelme az Ultr'Ardéche ördögi hullámvasútján

Nemég érkeztél haza. Hogy érzed most magad?

Túlzás nélkül mondhatom, hogy csodálatosan – kezdte Maráz Zsuzsanna, aki mosolyával és csillogó szemével minden versenyen kitűnik a tömegből, akár versenyzőként áll rajthoz, akár edzőként kíséri, buzdítja tanítványait, s aki nem mellékesen megnyerte a francia Ultr’Ardéche-t. – A verseny óta a föld felett lebegek, szinte szó szerint – ilyen jól még egy verseny után sem éreztem magam.

A francia Ultr’Ardéche verseny nem annyira közismert, mint a Spartathlon. Hogy találtál rá, hogy jött az ötlet, hogy elindulj?

Valóban nem túl régi ez a verseny, még csak negyedszer rendezték meg. Eredetileg kétszáztizenkét kilométer volt, de anno meghívták rá a Spartathlon szervezőjét, hogy nézze meg az útvonalat, amelyet aztán kétszázhuszonkét kilométeresre bővítettek. A hosszú távok mellett nagyon szeretek a futással új élményeket gyűjteni.

Négyszer indultam az Ultrabalatonon, ötször a Spartathlonon, tavaly az Authentic Pheidippides Runon, vagyis a dupla Spartathlonon, és vágytam rá, hogy megtapasztaljak valami újat – ezért indultam el a Loire-völgyi versenyen.

Két éve kaptam meghívást Laurent Brueyre szervezőtől, de a koronavírus-járvány miatt most volt lehetőségem indulni. Éreztem, hogy nagy kaland lesz, és mindenképpen bele akartam vágni. Nem is csalódtam, valóban életem egyik legszebb élményével tértem haza.

Az Ultr’Ardéche alapvetően aszfaltos verseny, de más, mint az Ultrabalaton vagy a Spartathlon, mert a kétszázhuszonkét kilométer mellett négyezer-ötszáz méter a szintkülönbség. Hogyan készültél fel?

A tavaszi időszakra nem vállaltam több hosszabb versenyt. Kisebb versenyek belefértek ugyan, de mivel erre készültem, az Ultrabalaton kimaradt. Másrészt sok szintes edzésem volt Dobogókőn és Esztergom környékén, de mentem terepre is, márciusban Toscanában a Chianti Ultra Trail száz kilométeres versenyén négyezer méter volt a szintemelkedés, ami az Ultra Trail Hungrayhez hasonló. Igyekeztem minél többet melegben futni, hogy akklimatizálódjak.

Mesélj a versenyről, hogy érezted magad, miket tapasztaltál?

Maga a verseny a Loire völgyében zajlik, és leginkább úgy lehet elképzelni, mintha kis alpesi falvak között kanyarogna az út. Az aszfalt végig kiváló minőségű, minden rendezett, egyetlen rövidebb tíz kilométeres szakaszon van döngölt, murvás földút, és néhol viaduktok, alagutak a bicikliseknek. Alig érintettünk nagyobb városokat, pici parasztgazdaságok között haladtunk végig a természetben, sokszor árnyas erdei ösvényeken.

A kétszázhuszonkét kilométer végig ördögi hullámvasút, nincs benne vízszintes szakasz. Sokszor vártam, hogy jöjjön egy emelkedő, mivel a lejtőkön lefelé a sok rázkódás megviselte a gyomrom. Többet is pihentem a pontokon emiatt, dinnyét és banánt ettem.

Harminchárom Celsius-fok volt, és bár viszonylag jól bírom víz nélkül, két kulacsot és egy övtáskát vittem magammal – de ide zsákkal érdemes menni… Gyakran, tíz-tizenkét kilométerenként vannak frissítőpontok, viszont a szintkülönbség miatt sok idő eltelhet egy-egy pont között. Egyszer fogyott el a vizem, de időben beértem a következő pontra. A hőség miatt nagyon ügyeltem a pulzusomra, illetve az időmre is. Huszonöt óra volt a célidőm, de iramtervet nem lehet tartani az emelkedők miatt. Érzésre mentem, és a legfontosabb az volt, hogy ne hevüljek túl. Jeget nem kaptunk, a kísérőm, Attila pedig estefelé az egyik kisvárosban kapott csak jeget, de még akkor is jólesett. Simonyi Balázzsal, aki második lett, sokáig együtt haladtunk, majd az utolsó ötven kilométert egyedül tettem meg. Sokat segített a társasága. A jelölés kiváló volt, pici narancssárga és neonszínű nyilakat raktak az út menti oszlopokra, amelyek éjszaka is jól látszódtak a fejlámpa fényénél. Pár helyen lebomló festékkel az útra is festettek fel nyilakat, ennek ellenére a faluba beérve az utolsó négyszáz méteren rossz helyen kanyarodtam be. Szerencsére volt rajtunk nyomkövető, így amikor hiába vártak a célban, autóval utánam jöttek és segítettek visszatalálni oda, ahol rosszul kanyarodtam.

A hullámvasutat leszámítva mitől más még ez a verseny?

A vendégszeretettől. A polgármester a saját otthonában szállásolt el tizenegy futót, a versenyszervező saját maga jött ki értünk a reptérre. Nagyon figyelmesek voltak, mindenben segítettek. A célban a beérkezőket tapssal várták, mindenkit felhívtak a színpadra, még olyanokat is, akiknek nem sikerült célba érniük, a hölgyek virágcsokrot kaptak, és mindenkit megajándékoztak egy hagyományos francia sapkával is.

Mi a következő cél?

A balatonfüredi hatnapos Ultramaratonon indulok szeptemberben, de még nincs konkrét elképzelésem, versenytaktikám.

Nehéz átállni fejben a körözésre ilyen csodálatos élmények és a természetben töltött idő után. De már nagyon várom, hogy kipróbáljam magam ebben is.

Ennyi élménnyel, tapasztalattal melyik a kedvenc versenyed?

Nagyon nehéz választani, mert amikor ott vagyok az adott versenyen, akkor azért lelkesedem, az a kedvencem. Mindegyiket szerettem, az Ultrabalatont, a Spartathlont, a japán Szakura Micsit, a Pheidippidest. Most úgy érzem, a Loire völgye felé húz a szívem, a legnagyobb varázsa most ennek a futásnak van. Azt éreztem végig, hogy otthon vagyok, megérkeztem. Azért is különleges nekem, mert ismét rengeteg szeretetet kaptam, és a futás által fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg. A néhány nap alatt, amíg kint voltunk, barátságok születtek. Ezért is szeretem a futást, mert nemcsak élményekkel, hanem emberi kapcsolatokkal is gazdagodom általa.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!