Az akarat hatalom – ez a címe a történelem egyik legjobb országúti kerékpárosáról, a spanyol Alberto Contadorról szóló gyerekkönyvnek. Contador valóban példakép lehet a kicsik számára, hiszen azon hat bringás egyike, aki mindhárom nagy körversenyt megnyerte, ráadásul 22 éves korában egy veleszületett érrendszeri betegség miatt nagy műtétet hajtottak végre rajta, ami miatt heg húzódik a két füle között.
Ezt igazából csak azért fontos megemlíteni a Fertő-tavi tókerülésnél, mert kedvenc kerékpárosom mondatát vittem magammal motivációnak, hiszen tudtam, nem vagyok tökéletesen felkészülve a körülbelül 120 kilométeres táv teljesítésére. Hetven, illetve nyolcvan kilométer volt az eddigi napi rekord, no meg a formám is hagyott maga után kívánnivalót, de belevágtam, mert valami nagy kihívásra vágytam. Meg is kaptam – egy remek élmény mellett.
A leírások alapján nem jelentett meglepetést, hogy a Fertő-tó körüli bringázás egészen más, mint például a Balatonnál vagy a Velencei-tónál tekerni. Itt a tavat csak ritkán látjuk, jobbára távolról, cserébe gyakorlatilag egy kerékpáros szafarin vehetünk részt a tavat körülölelő nemzeti parkban.
Fertőrákosról indultam, Ausztria felé vettem az irányt (egyébként érdemes a széllel szemben indulni, mert akkor hazafelé a túloldalon hátszelet kaphatunk), és negyedóra múlva már a sógoroknál voltam. Itt rögvest kirajzolódott az út karakterisztikája: háttérben a tó, mi pedig gyakorta mezőgazdasági területeken, mezőkön vagy éppen a nemzeti parkon haladunk keresztül, körülbelül tíz kilométereként érintve egy-egy kedves osztrák falut.
Ez viszont azt is jelentette, hogy amint kiértem a szőlődombok közül az első nagyobb mezőre, előttem őzikék sétáltak át az úton, majd fél kilométerrel odébb nyuszik kergették egymást vidáman a földeken. A kép a folytatásban is hasonló volt. Sok helyen találtunk az út mellett kisebb kilátót, ahonnan nézhettük a nádasban élő állatokat: rengeteg madárral találkoztunk, a mező közepén két gólya álldogált. A magyar szakaszon található egy kócsagvár, találkoztam kacsákkal, varjakkal vagy éppen birkákkal és hatalmas rackajuhokkal, bivallyal, illetve szürkemarhával. És ezek csak azok az állatok, amelyeket a bringáról láttam, hiszen még világosban, a magyar–horvát meccs előtt haza akartam érni, s mivel tartottam a távtól, nem álltam meg a kilátóknál.
Egyébként ha nem hiányoljuk magunk mellől a tavat, akkor csodálatos, végtelenül nyugodt környezetben tekerhetünk; most még kevesen is voltak az utakon, egyedül arra kellett figyelni, hogy vasárnap lévén Ausztriában szinte minden zárva van.
A B10-es kerékpárút a szomszédunknál tökéletesen ki van táblázva és fel van festve, sőt, talán túl jól is, éppen az okoz gondot, hogy jó néhány leágazás van, ami 2-4 kilométeres kerülőt jelent, viszont levisz a tópartig, vagy éppen bevisz valamelyik kis falu központjába. Ezzel együtt mindössze egyszer fordultam rossz irányba a tökéletes minőségű – gyakorta mezőgazdasági – utakon, amikor hirtelen a tóparton kötöttem ki. Egye fene, megérte. Viszont ahol három vagy kilenc kilométerre van a következő falucska, ott a hosszabb távot választottam, az jelentette ugyanis az igazi B10-es utat.
Ez a bizonyos község Apetlon, azaz Mosonbánfalva, amely nagyjából a hetvenedik kilométernél helyezkedett el, s mivel addigra már kezdtem nagyon megéhezni, s a lábaim is jelezték, az energiaszeletes, vízivásnyi időtartamú megállónál hosszabb időre lenne szükségük, igyekeztem éttermet keresni. Ezt viszont nem találtam az úton, a vasárnap miatt pedig nem akartam reszkírozni, így „Az akarat hatalom” jeligét mormolva továbbszenvedtem magam.
S lőn, 10 kilométerrel odébb, még a magyar határ előtt az út menti kis helyen jutottam életmentő kávéhoz, szendvicshez és friss vízhez. Ekkor már csak körülbelül 40 kilométer lehetett hátra (a leágazások miatt mintegy 115–135 kilométer a túra, Sopronnal együtt 145), s újult erővel vágtam neki az útnak. Pikkpakk átértem Magyarországra, és be kell vallani, az egyik elágazásnál rossz felé fordultam, a tervezettnél hamarabb tértem rá az Eurovelo13-as útra, így Pamhagennél (Pomogy) levágtam 5-6 kilométert.
A magyarországi szakasz sajnos egyelőre rosszabb állapotú, illetve sok helyütt kis forgalmú közúton vezet, ami azért csökkenti a komfortérzetünket – még az állatok és a kilátók ellenére is. Száz kilométer után már éreztem, sikerül teljesítenem a kört, és ekkor leginkább arra koncentráltan, hogy Balf után jó irányba menjek. Itt egymást érik már a falvak (Sarród, Fertőszéplak, Hegykő, Fertőhomok, Fertőboz és Balf), szóval itt a járda megfelelően elválasztott részén vagy az út mentén, több helyen már külön kerékpárúton tekerhetünk.
Balf, a fürdőváros és Fertőrákos között már elkészült egy új, jó állapotú, megfelelően elkülönített útvonal, szállásadóim azonban jelezték, két rossz közül lehet választani: vagy maradok a főúton, ami a két szélén lévő murvával együtt is éppen csak kétsávos, vagy megyek az új útra, ami viszont kegyetlenül nehéz lesz.
Rögtön tizenkét százalékos emelkedővel indul, tehát itt lassan nem Contador mondatára, hanem konkrétan Contadorra lenne szükség, mivel az egész terep hasonló jellegű. Fel-le, fel-le, viszont a szőlődombokról parádés a tóra néző panoráma.
Én a főutat választottam, ott is éppen elég emelkedő volt, ráadásul ahogy elérhető közelségbe került Fertőrákos, ledobtam a láncot: a lábaim még bírták volna, de fejben már célba értem, folyamatosan a cikken gondolkoztam, elvesztettem a fókuszt, így az eggyel könnyebb terep ellenére is keserves lett a vége (123.43 km).
Összességében a Fertő-tó megkerülése nagy élmény, főleg az állat- és növényvilág, no meg a nyugalom miatt, de kétféleképpen ajánljuk:
vagy nagyon jó állapotban, mert akkor 4-5 órát tekerünk csak, s van időnk a látnivalókra, vagy húzzuk szét 2-3 napra (ez a családbarát megoldás), s akkor nem kell belehalnunk a tekerésbe.
És várnak az őzek meg a kócsagok.
