Hogyan került kapcsolatba a hegyikerékpárral?
Ezerkilencszázkilencvennyolcban Miskolcon kezdtem el kerékpározni a Komlóstetői Kerékpáros Sport Klubnál. Diákként először a cross country szakágban próbáltam ki magam, kétezerkettőben kezdtem el foglalkozni a dual slalommal, majd a four-crosszal, amely a dual slalomot váltotta fel. Még ugyanebben az évben dual slalomban aranyérmet nyertem az ausztriai Saalbachban rendezett hegyikerékpáros-világjátékokon, amely akkor az extrém mountisok amatőr világbajnokságának számított. Kétezeröttől kétezerhétig képviseltem a magyar színeket nemzetközi versenyeken, amelyek közül az egyik legemlékezetesebb a görögországi Európa-bajnokság volt, amelyen four-crossban ötödik lettem. Ezen kívül – szintén ebben a szakágban – indultam még a kétezerhetes skóciai világbajnokságon is, de ott már nem szerepeltem olyan jól.
Szép kis eredménylista, de melyikre a legbüszkébb?
Az Eb-n elért ötödik helyemet semmiért sem cserélném el, legfőképpen azért nem, mert népes volt a mezőny.
Hogyan ért véget a sportkarrierje?
Kétezerhétben egy pécsi versenyen kifordult a térdem, és orvosi javallatra abba kellett hagynom a versenyszerű bringázást. Tudni kell, hogy ebben a sportban a térd és a gerinc óriási terhelést kap a sok ugratás miatt, így a sérülés kockázata is nagyobb.
Emlékszem, azt mondta az orvos, ha aktív életet szeretnék élni felnőttként, hagyjam abba az ilyen szintű sportolást.
Még részt vettem a kétezerhetes vébén, és elmentem egy-két meghívásos versenyre is, de ezután már csak hobbiszinten űztem a sportágat.
Jár még kerékpározni?
Mivel a munkám Budapesthez köt, és nagyon sokat dolgozom, nem igazán marad időm másra, így a bringázásra sem. Annak is örülök, ha kéthetente egyszer vagy kétszer eljutok spinningedzésre. Amikor viszont hazautazom Miskolcra, mindig szakítok időt kerékpározásra. Itthon a Bükk a kedvenc helyem, ott vannak a legjobb nyomvonalak. Ami a versenyzést illeti, most már csak nézőként vagyok jelen az eseményeken, a rangosakat pedig, mint amilyen a Tour de Hongrie is, a tévében követem. Szerencsére az unokaöcsém édesanyja az egyik üzemeltetője a miskolci Komlóstetői Kerékpáros Sport Klubnak, így – sportmenedzseri végzettségemből fakadóan – alkalmanként én is beszállok a Factory Arénában tartott sportesemények szervezésébe. Ezen kívül több éven keresztül vettem részt Miskolcon a Városi Autómentes Napok és a Mobilitási Hét szervezésében. Ebből is látszik, hogy máig sem szakadtam el kedvenc sportágamtól.
Korábban szóba hozta Budapestet. Milyennek látja a fővárosi kerékpáros közlekedést?
Én Budapesten nem ülök bringára, inkább autóval és tömegközlekedéssel járok mindenhová. Őszintén szólva, ilyen nagyvárosban igazi kihívást jelent nyeregbe ülni, legalábbis vidékiként én így ítélem meg. A gyorsétteremben – amelynek vezetője vagyok – számos biciklis futár dolgozik, és látom, hogy egyáltalán nem veszélytelen Budapesten kerékpárral közlekedni.
Támogatom a nagyvárosi biciklis forgalmat, és jó dolog, hogy itt is egyre több a kerékpársáv, de meg kell mondjam, hordoz magában némi kockázatot Pesten bringára ülni.
Sohasem fordult meg a fejében, hogy a sok év alatt szerzett tudását és tapasztalatát átadja a gyerekeknek?
Ez nagyon érdekes. Mivel korábban cselgáncsoztam is, néhány évvel ezelőtt óvodásoknak tartottam cselgáncsedzést. Utána megfordult a fejemben, hogy kerékpáredzőként is foglalkozzam kicsikkel. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek a sport által tanulják meg a kitartást, az alázatot és a csapatmunkát. Mindent összevetve, nem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd gyerekekkel foglalkozom.
Már csak egy valamiről nem beszéltünk.
Ha arra kíváncsi, vajon elvette-e a Konyhafőnök a kedvemet a főzéstől, a válaszom: nem. Remélem, hamarosan újra összehoz a sors a műsorral.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
