A gépésztechnikus végzettségű, 46 esztendős Kuzler Béla nemcsak remek versenyszervező, hanem kitartó hobbikerékpáros is. Többszöri próbálkozás után június 25. és 29. között teljesítette a 4CC elnevezésű, 1400 kilométer hosszú, Horvátországot átszelő teljesítménytúrát. Mindezt a legnagyobb nyári melegben, a balkáni országokban újra erősödő koronavírus-járvány alatt.
Régóta készült erre a sikerre…
Valóban. Kétezertizenhatban hozták létre az ultrakerékpáros-versenyt. Ennek lényege, hogy az indulók Horvátország négy sarkát érintve tegyenek meg ezernégyszáz kilométert. Az útvonalat nemcsak a hosszú táv, hanem a jelentős szintemelkedés is nehezíti. Aki belevág, számoljon azzal, hogy a rövid északi sík terepet leszámítva végig hegyek között kell kerékpároznia. Az első évben térdsérülés, a másodikban technikai problémák akadályoztak, hogy teljesítsem a kihívást. Kétezertizennyolcban fejben és lélekben sem voltam eléggé felkészülve a versenyre, ezért négyszáz kilométer után feladtam.
Ennyi sikertelen próbálkozás után úgy döntöttem, az idén újra nekifutok, ám ezúttal sokkal felkészültebben, s lám, sikerült is végigtekernem a távot.
Szponzorok hiányában a versenyből időközben teljesítménytúra lett, ám a táv hossza és nehézsége mit sem változott.
Sokan neveznek egy ilyen embert próbáló eseményre?
Mindössze tizenöten álltunk rajthoz, négy magyar – Horváth Gábor, Péter Gábor, Miskolci Péter és jómagam –, valamint tizenegy horvát bringás. Egyszerre indultunk Ilokból, és az ellenőrzőpontokat érintve kellett eljutnunk a célig. A szintidő száztizenhárom és fél óra, vagyis csaknem öt nap volt, amelyet magabiztosan sikerült teljesítenem. Az ezernégyszáz kilométer és az összesen csaknem tizennégyezer méter szintemelkedés mindenkit próbára tett.
Az idei teljesítménytúrán négy magyar és 11 horvát bringás állt rajthoz.
Úgy értesültünk, hogy legnagyobb ellenfelük a természet volt.
Ideális bringázóidőben, hátszélben rajtoltunk el, így az első háromszázötven kilométer nagyon gyorsan elröppent. Jó tempóban, kitűnő minőségű utakon, elenyésző autóforgalomban haladtunk. Első este Zágrábnál leszakadt az ég, meg is áztam rendesen. Vizes ruhában, teljesen átfázva vágtam neki a második napnak, ráadásul aznap éjjel alig aludtam. A hegyek felé közeledve Karlovacnál sem volt még olyan nagy a meleg, sőt újra el is áztunk, ám az adriai nyár a harmadik napon megmutatta igazi arcát. A táv hátralévő részét harmincöt Celsius-fokos hőségben, szélcsendben kellett megtennünk. A legnagyobb kihívás az volt, honnan szerezzünk ivóvizet, főként a tengerparttól távolabb eső részeken. Horvátországban csak elvétve találni közkutakat, így néha meggyűlt a bajunk a vízszerzéssel.
Tartottak a járványtól?
Nem igazán. Ott is hasonlóak az óvintézkedések, mint nálunk. Valójában nem sokat érintkeztem emberekkel, csak akkor, amikor boltba vagy étterembe mentem. A túra végeztével azonban akadt némi problémám. Történt, hogy Montenegrón és Bosznia-Hercegovinán keresztül akartunk visszamenni a start helyére, ahová autóval vittek minket. Végül egyedül vágtam neki a visszaútnak, csakhogy Észak-Montenegróban megtudtam, a járvány újbóli erősödése miatt a bosnyákok lezárták a határt.
Újraterveztem az útvonalat Szerbia felé, ám ott is akadályokba ütköztem, vissza kellett mennem Dubrovnikba. Innen már nagyon hosszú lett volna az út, ezért elmentem busszal Zágrábig, majd Vinkovciban vonatra ültem, az utolsó hatvan kilométert pedig már kerékpáron tettem meg.
Facebook-oldalán láttuk, hogy szerelőnek sem utolsó.
Az egyik horvát indulónak útközben elszakadt a hátsó váltóbovdenje, ám szerencsére volt nálam egy tartalék, így kicseréltük. Bár a verseny szabályai szerint külső segítséget kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet igénybe venni, figyelembe véve, hogy a legközelebbi kétszáz kilométerre esett, ezúttal kivételt tettünk.
Most, hogy megvan a 4CC, mik a további tervei?
Jövőre a Transcontinental Race-t célzom meg, amely augusztus végén lesz, de előtte bemelegítésként szeretnék indulni egy hosszútávú versenyen is. Lehet, hogy a horvátországi lesz ismét, de még semmi sem biztos. Ami az idei nyarat illeti, remélem, augusztusban részt vehetek a Race Around Austrián, ám minden a járványügyi helyzettől függ. Egy négytagú csapattal indulnánk, s kilencvenhat óra alatt kétezer-kétszáz kilométert kell letekernünk, összesen harmincezer méter szintemelkedéssel, sok-sok heggyel.
Fotók: Kuzler Béla
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
