A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról, Nagy Péterről, Jenkei Péterről, Maráz Zsuzsannáról, Merényi Krisztináról, Bogár Jánosról, Lehmann Csongorról, Rakonczay Gáborról, Lőw Andrásról és Ferenczi Istvánról, a sorozat zárásaként Valter Attila eleveníti fel a felejthetetlen napot, amelyen először viselhette a rózsaszín trikót az olasz kerékpáros körversenyen, a Giro d’Italián.
„Úgy ébredtem a hatodik szakasz reggelén, hogy én viseltem a legjobb fiatal versenyzőnek járó fehér trikót. A Grotte di Frasassi és a San Giacomo közötti százhatvan kilométeres etap volt soron, és meglehetősen korán kezdődött a nap. Csak hosszabb buszozás után jutottunk el a rajt helyszínére, ahol sok időt töltöttem bemelegítéssel, ám mint később kiderült, megérte.
Nehezen sikerült a szökés, volt egy szeles rész, amellyel meggyűlt a bajom. Kis idő után elkezdett zuhogni az eső, hirtelen lehűlt a levegő. Szokatlanul kemény hideg szakadt ránk, mondtam is az egyik csapattársamnak, menjen hátra, és hozzon nekem meleg ruhát.
Oda is hozták a fehér esőkabátot, amelyet a fehér trikó mellé készítettek elő nekem a szervezők. Sajnos kényelmetlen volt, és a minősége sem volt az igazi. Öt perc után ebben is fázni kezdtem, mert nagyon gyorsan átázott. Ismét ruhát váltottam, és a csapat szürke, meleg esőkabátját vettem fel. Szerencsére kis idő múlva elállt az eső.
A szakasz felénél következett egy nagy hegy, amelyet nyugodt tempóban, jól helyezkedve másztam meg. A tetejére érve éreztük, hogy felerősödik a szél, ami nem volt jó hír, hiszen csaknem tizenöt kilométert kellett tekernünk több mint ezer méter magasan a tengerszint felett. Olyan erős volt a szél, hogy vízszintesen esett az eső. Közben riválisunk, az Ineos óriási sebességre kapcsolt, de sikerült átvészelnem a kritikus helyzetet, és nem engedtem lerázni magam. Nehéz pillanatok voltak ezek, mert nemcsak az ellenfelekkel, hanem az időjárási körülményekkel is meg kellett birkóznom.
Szerencsére az élbolyban, az első harminc-harmincöt bringás között húztam ki a szakasz e rendkívüli részét. Miután túljutottunk a fennsíkon, hosszú lejtmenet következett. Ahogyan gurultunk lefelé, egyre inkább kezdtem kiolvadni, éreztem, ahogy melegszik a levegő. Csuromvizes ruhában tekertünk a csúszós aszfalton.
Az utolsó hegyhez érve – szökésben – remek segítséget kaptam az egyik csapattársamtól, és amikor körbenéztem, láttam, egyre kevesebb riválissal kell számolnom. Ekkor éreztem először, megszerezhetem a rózsaszín trikót. Nem volt más hátra, mint kibírni a táv hátralévő részét.
Tizenkettedikként értem célba, és szinte biztos voltam benne, hogy aznap enyém lesz a rózsaszín trikó. Ott álltam a célban a masszőrömmel, és vártuk, hogy kihirdessék az összetett verseny állását. Miután kiderült, hogy valóban én kapom a rózsaszín trikót, lerohant a sajtó, és életemben először interjút adtam az Eurosportnak és az olasz közszolgálati tévécsatornának, a Rai Unónak. Arra a pillanatra is emlékszem, amikor Dina Marci átgurult a célvonalon, no meg arra is, hogy térerő hiányában nem tudtam felhívni édesapámat és a páromat. Szerencsére a csapatmenedzser odaadta a telefonját, és mivel fejből tudtam apukám számát, felhívtam. Bár nem volt jó a vétel, váltottunk egy-két szót. Mondanom sem kell, mindketten zokogtunk az örömtől.
A szálláshelyre vezető több mint egyórás út azzal telt, hogy igyekeztem feldolgozni az aznapi élményeket, és elraktározni a legszebb pillanatokat. A szállásadók rózsaszínű lufikkal és díszekkel dekorált szobával fogadtak, sőt még rózsaszínű süteményt is kaptunk a vacsoránál. Ittunk egy kortyot a verseny hivatalos pezsgőjéből, majd lefeküdtünk. Nagyon sokáig nem tudtam elaludni, de hát ez érhető.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
