„E verseny — mely tudtunkkal Magyarországon az első — a rossz hóviszonyok miatt nem sikerülhetett úgy, mint kívánatos lett volna. A két hét előtt hullott hó sokat olvadt, ami pedig megmaradt, a nedves időjárás következtében jéggé fagyott. Ennek dacára a túraversenyben 8 induló állt a starthoz. A megteendő út Dorogtól a Gete-tetőn át a völgykatlanba körülbelül 12 km, 300 méter emelkedéssel. Bár a versenyt a rossz hó miatt sokan feladták, annál értékesebb az elsők győzelme. A részletes eredmény a következő: 1-sők Fodor Károly és Serényi Jenő, idő: 1 óra 28 perc. Fodor egy síhosszal előbb, mivel csak egymás után haladhattak. 2. Berán János, idő: 1 óra 36 perc” – olvashattuk az Arcanum segítségével a Sport-Világ 1908. január 26-i számában az előző hétvégi, valóban első magyarországi síverseny tudósítását. Bár akkoriban a korcsolyázás népszerűségéhez képest igencsak gyerekcipőben járt a sísport, a kor kedvelt újságja, a Pesti Hírlap is beszámolt a nagy viadalról, Fodort győztesnek, Serényit második helyezettnek írva, Berán pedig a kezdők versenyét nyerte meg. Tényleg sokat elárul a pokoli körülményekről, hogy
a beszámolók szerint több sportember eltévedt a ködben, hiszen alig néhány lépésnyire lehetett csak látni, és a sízők csak a köztük gyalogló szurkolók jóvoltából tudhatták meg, hogyan is állnak a versenyben.
Serényi Jenő, az akkor huszonnégy esztendős, edzett, kiváló erőben lévő fiatalember jó szereplése aligha lephette meg az olvasókat. Neve már ismert volt a természetjárással, hegymászással, síeléssel ismerkedő közönség előtt, hiszen rendszeresen túrázott az Alpokban és a Tátrában, és ezekről élvezetes beszámolókat írt. A világháború előtt főmunkatársa volt a Turistaság és Alpinizmus lapnak, vezette a Nemzeti Sport „jeges” rovatát, összeállította az első magyar gyakorlati síszakkönyvet, és frissen megalakult síszövetség mindennapjaiban főtitkárként vállalt szerepet.
A kor számtalan magyar sporthőséhez hasonlóan Serényi Jenő is természetesnek tartotta, hogy a Nagy Háború kirobbanása után önként jelentkezik a hadseregbe, kiképzése után a magyar katonákat oktatta a síelésre. A frontra 1915 februárjának végén indult,
precízen vezetett naplójában részletesen írt a harcok borzalmairól, beosztottjainak életéről, a csatákról és visszavonulásokról.
„Parancs. Foglyok bemondása szerint az orosz ezredeknél kb. 10-12-15 év körüli gyermekek is teljesítenek katonai szolgálatot. Ezek fákra mászva, kémlő szolgálatot teljesítenek, továbbá kézigránátokat vetnek, amiben nagy jártasságra tettek szert. A legénységnek ez a századparancsnokságok által azonnal kihirdetendő, azon hozzáadással, hogy ily gyermekeket élve igyekezzenek beszolgáltatni” – számolt be a háború egyik szörnyű epizódjáról. Előbb az orosz fronton harcolt, majd az olaszok hadba lépése után átvezényelték az Isonzóhoz.
Megjelent a Síelés magazin!
Már kapható az újságárusoknál a hatodik Síelés magazinunk, amelyben 84 oldalon írunk az idei síszezonról és sok minden másról.
„Lassan megyünk előre a sötétségben, mely leplezi felvonulásunkat. Úgy látszik, már a rajvonalnál is vagyunk. Fedezékeket veszek észre, mely mögött hason bakák fekszenek, fegyverük előre irányul, szemük a sötétségbe kémlel. Tényleg itt vagyunk a rajvonalban. Nem egységes, összefüggő ez, mint a Kárpátokban, hanem támpontszerű.”
Július közepén az édesapjának küldött levelet, és írt a menyasszonyának, Bilicska Emmynek.
„Egyszerre kaptam meg 6 leveledet. Nos, tehát most megelégedett és boldog vagyok. Mert itt valóban gondolkodóba esik az ember, ha látja, hogy napról-napra kevesebben vagyunk, a srapnelek, gránátok itt robbannak folyton mellettünk. Én csak abban bízom, hogyha kibírtam eddig, 4 és fél hónapon át, majd csak megsegít az Isten keze továbbra is. Itt szemben velünk, drótkerítéseink előtt egy elhagyatott házcsoport van. Alig 300-350 lépésnyire. Az olaszok oda valami kis ágyút állítottak és azzal lőtték drótkerítéseinket, meg a fedezékeket. Iszonyúan pukkant és dörgött, felvágta a drótot, kissé köveket szórt – egy ember meg is sebesült – de más baj nem történt. Sikerült valahogyan megállapítani, merre van a kis ördög s holnap, vagy még az éj folyamán válaszolunk neki.“
Nem sikerült válaszolni. A levél megírása utáni napon, 1915. július 14-én az a kis ágyú éppen telibe találta a kőrakást, amely mögött Serényi pihent, és szétrepülő szikladarabok halálosan megsebesítették.
Hírnevére, ismertségére jellemző, hogy a Turistaság és Alpinizmus a következő számát az ő emlékének szentelte, több mint száz oldalon méltatta elesett hősét. A kollégák és a sportegyesületek búcsúja mellett leközölték korábbi memorandumait (már 1907-ben síszakaszok felállítását javasolta az egyetemi zászlóaljakban), teljes háborús naplóját, utolsó, már el nem küldött leveleit. Talán elsősorban nem is a főmunkatársnak szólt ez a különleges gesztus, hanem a remek embernek, aki fáradhatatlanul küzdött a magyar természetjárás és sísport felemelkedéséért.
Sikerült megadni a végtisztességet
Serényi Jenő teste sokáig nem kerülhetett méltó helyre. Halálos sebesülése után kint a fronton, egy dolinában temették el katonái, de mivel ezt a területet is lőtte az olasz tüzérség, a következő éjjel Marcottini falu egyik háza mellett ásták ki a sírját. Zászlós uniformisban temették el, a lábán szöges hegymászócipőt viselt. Egy barna üveget tettek a sírba, benne egy cetlivel, hogy ki volt elhunyt, milyen rangban szolgált, hogyan esett el. A sírdombra fakeresztet tűztek, a szomszédos kőfalba pedig egyik katonája a szuronyával kaparta be Serényi Jenő nevét. Ahogy a Nagy Háború blog írta, családja szerette volna hazaszállítani a testet, de erre sokáig nem volt lehetőség, hiszen a háború utáni években már senki nem tudta, a sok tízezernyi elesett közül ki hol nyugszik. Hosszas nyomozás után sikerült kideríteni, hogy a marcottini ház mellől a falu katonai temetőjébe, majd a doberdói katonai temetőbe vitték: 1929 októberében sikerült hazaszállíttatni, és azóta a Farkasréti temetőben nyugszik.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
