Mint Pilátus a Credóba, csöppentem bele a Spartathlonba. (Akkori, még nem olvasószerkesztői szememmel nem tűnt fel, ma már ragaszkodnék a Szpartatlon írásmódhoz, de hát maradjunk az „angolos” hagyománynál, ha már angolok találták ki és alkották meg a világ egyik legnagyobb, Görögországnak meg biztos a legnagyobb szupermaratoni vagy modernebb kifejezéssel ultramaratoni versenyét.)
1987 augusztusának közepe felé Kraivich József, becenevén Dodó (Hellászban meg csak Dodosz, egykoron Schirilla kísérője a nevezetes Moszkva-futáskor) jött be a szerkesztőségbe már harmadszor „elcsábítani” egy népsportost a versenyre. Korábban azóta elhunyt szerkesztő kollégánk, a nagy világutazó Hámori Tibor, majd Morvay Kati volt kint a versenyen, akkor viszont a jó Dodót a külföldi sportok rovatába küldte a „főnökség”, ott „vadásszon” magának embert. Eredetileg Skrapits László kollégám és barátom (mai napság a Nemzeti Sport vezető olvasószerkesztője immáron lassan két évtizede…) volt a „célpont”, de ő nem állt kötélnek, valahogy csak rám tukmálta a „feladatot”. Nekem tetszett az ismeretlen terület, atlétikával, futással még sosem foglalkoztam, nem tudtam, eszik-e vagy isszák az ultramaratonit, de kíváncsi voltam, miféle figurák képesek másfél nap alatt 246 kilométert lefutni.
Alig több mint egy hónap múltán megtapasztaltam…
Az akkor még csak negyedik évét taposó viadalon mintegy harmincan álltak rajthoz, az akkori ultramaratonista társaság tényleg fantasztikus karakterekből állt. Ott volt James Zarei, az eredetileg perzsa, de brit színekben induló futó, aki év közben pincérként dolgozott, hogy megkeresse a Spartathlon-indulásra valót, Rune Larsson, a hallgatag svéd, aki másfél nap alatt alig szólt nyilvánosan vagy öt mondatot, de abból az egyik az egymondatos köszönőbeszéd volt Spártában, az esti eredményhirdetésen, későbbi felesége, az akkor még amerikai Mary Hanudel, szintén háromszoros győztes, csupa különleges figura, s persze a magyarok.
Az első alkalommal nekem is lett „spártai hősöm” Mayer Misi személyében, aki nem csupán célba ért a 36 órás szintidőn belül (hagyományosan ennyi a „hőssé avatás” ideje, az alapító Fodenék közül egyvalaki teljesítette ezt a Pheidippidész ókori hírvivő szerint elért „eredményt”), hanem 30:23:45 órával az 5. helyet is megszerezte a versenyben.
Akkoriban persze a viadal messze volt a mai szupermodern, professzionális változatától. A versenyzők többsége az akkori reménybeli athéni olimpia épülő nagy stadionja melletti fölszintes, kollégiumi jellegű, hat-nyolcágyas szobákban szállt meg, a menzán étkezett, azért a napi 5 dollárért, amelyet a szervezők elkértek ezért az ellátásért. Mi, „supporterek” – nem különböztették meg a hivatalos és nem hivatalos kísérőket, volt ott feleség, barátnő, munkatárs, még munkahelyi vezető is a magyarok közt, s gyaníthatóan ugyanígy a többi nemzetből jötteknél is, közöttük laktunk, éltünk, ettünk, s persze kísérhettük végig őket a másfél napos futás során. Merthogy a 36 órás távot hagyományosan szeptember utolsó péntekének reggelén 6 órakor a régi olimpiai Márványstadion (az 1896-os évi olimpia színhelye) elöl rajtolva a spártai Leonidasz-szoborig szombat este 6-ig kellett teljesíteni, hogy fehér ruhába öltözött görög lányok olajággal spártai hőssé koszorúzzák a befutót. (A starthely azóta változott, 1993 óta az Akropolisz lábától indul a mezőny.)
Maga a kísérés is igazi élménnyel ért fel. Korinthoszig ugyan nem lehetett semmivel sem segíteni a versenyzőket, még a frissítőállomásokon sem, utána azonban a Peloponnészoszon már minden állomásnál lehetett segítséget adni, frissíteni, gyúrni stb.
Nem egy frissítőállomásnak helybéli gazdák adtak otthont, a parasztházak udvarán a középen a padon ülő családfő, gazdasszonyok, pipázó öregek, félig vagy teljesen meztelenül ugrándozó gyermekek adtak igazi életképet, s emellett görög salátával, gyümölccsel, frissitő italokkal (még könnyű borral is) tartottak jól versenyzőt, versenybírót, kísérőt. (Persze a borozgatás a futókra és a sofőrökre nem vonatkozott…)
Az igazi kihívást az 1200 méteres Szangasz-hegy (hivatalos neve Parthenio-hegy, de mindenki csak Szangaszként emlegeti) megmászása jelentette futóknak, no meg a hegy körüli szerpentineken kanyargózás és utána az útvonal újra megtalálása az autós kísérőknek (hol volt akkor még GPS…?). A jobb – értsd: az élmezőnybe tartozó – futók, évente ketten-hárman még nappal átvergődtek a hegyen, a többség azonban lámpással a fején mínusz egy-két fokban, amerikai hegyivadászok segítségével jutott át a hegyen átvezető köves ösvényeken a túloldalra (napközben, főleg délután 35 Celsius-fok körül volt a hőmérséklet, a 246 kilométeren kívül még ezzel is meg kellett-kell küzdeniük a futóknak).
Természetesen már akkor is voltak selejtező szintidőpontok, az első Korinthosznál (96 kilométer), az utolsó Nesztaninál, 172 kilométernél, aki utóbbit nem érte el hajnal kettőig, azaz húsz órán belül, azt nem engedték tovább.
Aztán este, a Leonidász-szobornál a várakozás a még úton lévőkre, a késő éjszakába nyúló spártai fogadás (a menü nem valami nagy szám, de az összes társadalmi munkást vendégül látta a spártai polgármester, egy napra rá a másik, az athéni a másik felét), hosszú beszédek, barátkozások az asztalnál, nagy nevetgélések az élmények felidézésével…
Az újságírónak – nekem – meg rohanás a szálloda halljába, R-beszélgetés rendelése, az anyag – nem túl hosszú, talán egytizede ennek az emlékidézőnek – lediktálása a gépírónőnek. Hol volt még laptop, internet, e-mailes anyagküldés…?
A spártai szállás „úriasabb” volt az athéninál – normál négyágyas szállodai szobák, szerény svédasztalos reggeli, délelőtt látogatás a helyi látványosságoknál, nem sok van, amelyek közül a legnevesebb persze a Tajgetosz. Kora délután utazás vissza Athénba, kísérőautóval vagy a „sajtóbusszal”, este zárásként az athéni polgármester ebédje, dettó a spártaival. Már akinek, mert sokaknak a repülője már korábban elindult, mint először, 1987-ben az enyém is.
Hát ilyesformán „szerettem bele” én a Spartathlonba, hogy aztán az elsőt még további öt kövesse (1988 a szöuli olimpia miatt kimaradt, aztán 1993-ig minden szeptember utolsó hétvégéje Athénben – és Spártában, meg útközben e kettő közt – talált.
Volt Mayer Misi után még tizenhat „spártai hősöm”, ha precíz akarok lenni, csak tíz, mert Bogár Jani (a miskolci születésű, de akkoriban békéscsabai szuperfutó, későbbi hatszoros Bécs–Budapest-bajnok) triplázott, Hári Gyuszi (a veszprémi csendes, kitartó, konok futóember, ő is még alig túl a harmincon, ami az ultafutóknál „kölyökkor”), Nemes Attila (a torzonborz, nagy szakállú szobrászember), Rápolti Gyuszi (a Megszállottak Klubja egyik alapító tagja) és Lőw Andris (később magyar rekordként még további tizennyolcszor lett spártai hős!) duplázott az „én időmben”.
Tudósítottam az eddigi legjobb „magyar versenyről” – 1991-ben Bogár Janika nyert, az akkori negyedik legjobb (ma 26. az örökranglistán) idővel, 24:15:31 órával, Hári Gyuszi meg harmadik lett, láttam futni (és az örök 2. idővel, 20:29:04-gyel győzni) a görög futólegendát, Janisz Kúroszt, aki a valaha volt négy legjobb Spartathlon-időt birtokolja, s egyszer megfutotta a távot oda-vissza, s ott voltam a verseny első bő évtizedének egyik legszívszorítóbb egy percén is. Kraivich Dodót, Dodoszt, ahogy mindenki hívta és tisztelte, szerette a csupa szív, nagy pocakú embert, aki nem beszélt ötven szónál többet idegen nyelven, de kézzel-lábbal-grimasszal megértette magát mindenkivel, „csodakenőcseivel”, masszőrtudományával, határtalan segítőkészségével egyaránt népszerű volt németek, svédek, szerbek, japánok, görögök és még számos náció tagjai körében, 1993-ban, alig túl az ötvenen elvitte a szívroham. Az ő emlékére egyperces néma felállással adózott a spártai városháza nagytermében több mint kétszáz ember, versenyző, szervező, kísérő és társadalmi munkás.
Az volt az én utolsó Spartathlonom is…
