Tudom, mindenkinek a könyökén jön ki a Spartathlon, mégis lehúzok még egy bőrt a témáról, leginkább azon nehézségeket felsorolva, amelyek már az elején is adódnak. Az eleje alatt a nevezést értem. Szintidőn túli kicsúszásom miatt már ezerszer bocsánatot kértem, így ezt mellőzve most itt megmondom keményen, mitől akkora szopoládé a Spartathlon – már azon kívül, hogy futni kell.
NEVEZÉS
Ha azt hiszed, megkönnyebbülve hátradőlhetsz, amikor megkapod az e-mailt, hogy indulhatsz, tévedsz. A neheze akkor következik, amikor durván meg kell birkózni a hivatalos oldal nem túl acélos rendszerével. Három éve fél órás próbálkozás után feltöltöttem egy képet, mert azt kell. A fél fejem volt rajta. Nekem mondjuk nem gond, de tartottam tőle, nekik ez nem felel meg, így egy szalonképesebb képet próbáltam feltölteni. Nem sikerült. Végül lefotóztam a személyim, amelyen nyilván úgy nézek ki, mint akiről éppen most készült rendőrségi fotó a fogdában egy végigekizett éjszaka után.
Ha kísérőt merészelsz vinni, szintén problémák adódhatnak. Nem egy-két levelezést bonyolítottam le, amikor bejelöltem, hogy két alapcsomagot kérek kedves szupportjaimnak, amely mindössze 120 euró; majd jött a nagy nap s a levél, hogy mikor küldöm a kísérők fejenkénti 600 eurós pénzét. Veszítettem hirtelen másfél liter verítéket, de végül leboltoltuk, hogy marad a basic csomag, így nem kellett elárverezni a házat.
Az idén csak annyi problémám volt, hogy küldjem a kísérőm pénzét, mondom, kettő lesz, megírtam a nevüket többször a biztonság kedvéért, de ezek szerint a klaviatúrát mégsem ütöttem elég nyomatékosan.
SZÁLLÁS
Lehet, én futok bele csak ilyen szitukba, de ha a közös szállást választod, cipelned kell párszor a bőröndödet oda-vissza az épületben, mire végre ágynak dőlhetsz. Tavaly gyanútlanul beléptem a szobába. Csodálkoztam is, hogy egyből működött a zár, bár feltűnt, hogy lehet ott valaki, és nem engem vártak welcome neszesszerrel. Így is volt, kopogtak, jönnének takarítani. Mondom, most jöttem, csá. Telefonálnak a recepcióról, jönnének takarítani, ugyan, menjek már le. Mit tehettem, lementem. Jaj, bocsánat, rossz szoba kulcsát adták, a szomszéd szobát legyek oly kedves birtokba venni. Idén kísértetiesen megismétlődött a szitu. Valamiért szeretik rám osztani az aktuális poltergeist szerepét, mert amikor az amúgy igen csinos és kényelmes spártai szállásra értem hányatott állapotban, nem voltam rajta a listán. No para, volt, aki visszamondta a szállást, ott elférek. Pöpec, nem kell a híd alatt sátraznom.
Az ajtót nyitó kártya már a birtokomban volt, de tudtam, a sztorinak ezzel még nincs vége. Nem volt. Nem nyitotta a zárat. Sebaj, kérjünk egy másik kártyát. Nem nyitja. Sebaj, jöjjünk fel a recepciós hölggyel kártyával. Jaj, bocsánat, rossz szobát adtak, legyek kedves a másik szobát birtokba venni. Így lenne ötösöm a lottón, könyörgök.
UTAZÁS
Ha azt hiszed, Spártából csak úgy lazán eljutsz Athénba, ha a buszos lehetőséget veszed igénybe, természetesen tévedsz. Magam sem tudtam, hogy elkeseredésemben vagy a már kabaréba illő szitu miatt sírjak. Igen, felültem egy buszra, ott volt fél Ázsia, most ez lényegtelen, de egy ismerős sem volt, így csak néztem, mint hal a szatyorban, hogy mi történik majd. Először is az, hogy a városban szűkek az utcák, tessék lehúzni a buszról, és gyalogolni fel azon a jó kis dombos utcán.
Már majdnem megtörtént a csúcstámadás, amikor a buszos bácsi kiált, hogy vissza, nem arra kell menni, gyökerek! Hogy hova is mentünk volna pontosan, részletkérdés. A maradék motyó felmarkolása után irány a szobor, ahol jól kifotózhatja magát az ember – de amikor megállt a busz, és jött egy csávó elküldeni a sofőrt a vérbe, hogy rossz helyen áll, a busz elhúzott, ki tudja, hova.
Kardinális hibát követtem el, hogy leszálltam. Naivan hozzácsapódtam egy svéd csoporthoz, bízván abban, hogy nem a helyi restibe tartanak (bár az sem lett volna akkora probléma), hanem a buszhoz. És igen, tényleg oda tartottak. Meglett a busz. Csak éppen nem az, amelyikkel jöttem, és amelyikben a bőröndöm volt öt tonna ruhával. Meg sörrel. Az utóbbi eltűnése fájt volna jobban. Az össznépi zabálás helyszínén megtörtént a csoda, előkerült a bőröndös busz. Átrámoltam a másikba, csak kevesebben utaztak rajta, mint az Ázsia Expresszen. Négy óra fűben ücsörgés után végül elindult a jármű a fővárosba. Már csak egy benzinkúton állt meg, ott lemondtam egy ingyen kóláról, de ez legyen a legnagyobb bajom.
Egyetlen embert próbáló feladat várt még rám, eljutni antiszociális menedékhelyemre. Ismét naiv voltam: kértem a recepciós bácsit, hívjon taxit. Hívott. Csak nincs taxi, sorry! Sebaj, ott a villamos 200 méterre. Igaz, a villamos 25 perc múlva jön, és a jegyautomata sem működik. Van időm, gyalogolok málhástól a következő megállóig. Az automata nem működik, pedig nem ártana, mert vonzom az ellenőröket. Okés, elgyalogolok a következő megállóig. Nem hiszed el, itt se működik.
Nem mondhatja senki, hogy nem tettem meg mindent a becsületes tömegközlekedés érdekében, de ha nem engedik, akkor marad a bliccelés. Nem állítom, hogy nem állt bennem vigyázzba kulabá, hogy megjelenik a helyi ellenőr, de már olyan mindegy volt. Végül is fél nap utazás alatt sikerült megtenni 250 kilométert. Egy darabig tuti nem szidom a MÁV-ot.
Fotók, címlapfotó: Magyar Spartathlon Csapat
