„A futás és az ultrafutás a világom és az életem. Ennek szentelem a lelkemet és a testemet; minden ekörül forog, és szerencsésnek mondhatom magam, amiért barátokat találtam általa, akikkel minden évben újra találkozhatok a Spartathlonon. Ez számomra még egy ok, hogy ott legyek” – vallja Marco Bonfiglio.
Hogy ki ő?
Az ultrafutás egyik nagyágyúja, nézzünk is egy kis szakmai névjegyet. Négyszeres Spartathlon-teljesítő, aki 2016-ban a „10 marathons in 10 days” versenyen 3:03-as átlagidővel világcsúcsot állított fel, majd a következő évben megdöntötte ezt 2:55-ös átlaggal. Az idén első lett szinte minden versenyen, amelyen indult: Asolo 100, La Corsa della Corona 70, Nove Colli Running 202, Theagenios Ultra 101 vagy éppen a Recordandón, a 6 órás torinói versenyen 85 kilométeres eredménnyel. Évente negyvennél több maratonit és ultrát fut, összesen évi tízezer kilométer felett edz – és amikor éppen nem fut, örömmel válaszol a csupasport kérdéseire.
Ki kellett hagynia a Korinthosz 160-as versenyt augusztus elején. Milyen sérülése volt, felépül egyáltalán a Spartathlonig? Mi a helyzet az edzésekkel ilyen esetben?
Sajnos kihagytam a szekszárdi versenyt, mert elestem egy maratoni futás során, és két bordámban is mikrorepedések keletkeztek. Most már sokkal jobban vagyok, és remélem, hogy a Spartathlonra ismét százszázalékos leszek.
A bordaproblémák kissé zavarnak még, de a fájdalom már elmúlt. Majdnem másfél hónap telt el az esésem óta, de azóta is edzettem, még ha fájdalommal is.
Milyen módon edz?
Mindig ugyanúgy, gyakorlatilag a kezdetektől. Mindent magamtól csinálok, érzésre… Az év minden napján futok húsz kilométert, és amikor ultraversenyekre készülök, mint a Spartathlon, akkor egyszerűen megduplázom az edzésmennyiséget: egyet edzek délután, a köztisztviselői munka után, és egyet éjszaka. Bármilyen fájdalommal is járjon. Volt, hogy a bordáim miatt ötórás lett egy maratoni távú edzésem, de végigcsináltam. Én akkor és úgy futok, amikor és ahogyan akarok, anélkül, hogy bárki megmondaná, hogy mit kell vagy lehet tennem.
Mit jelent a #spintatotale, azaz teljes lendülettel, amivel minden közösségi oldalon tageli az edzéset, versenyeit?
A spintatotale a mottóm és a kabalám. Mentálisan felépít a nehéz pillanataimban, elképzelem, hogy van a fejemben egy „spintatotale” gomb; megnyomom, és ezután képes vagyok kihozni magamból a maximumot. Bárhogy alakuljon a verseny, tudom, hogy én száz százalékot teljesítettem. A fej alapvető az ultrafutásban. Ez mindig működik, mentális szinten hatalmas segítség, aztán a verseny úgyis úgy zajlik, ahogy zajlania kell – nekem az a fontos, hogy a magam részéről mindent beleadtam.
Egyedül a Badwateren – ilyenkor sokat segít a spintatotale „gomb”
Van még valamilyen elképzelése vagy életfilozófiája, ami segíti a futóteljesítményét?
Mindig úgy gondoltam, hogy a fájdalom és a rossz érzés legjobb gyógymódja, hogy „ráfutok”, csak azért is sportolok, aztán majd előbb-utóbb elmúlik. Aztán ha valaki képes fájdalommal is futni, ugyan mi baj érheti, amikor fájdalma sincs?
Egyébként a fájdalommal futás segít abban, hogy elviseld a fájdalmat, ilyen értelemben hasznos az ultrafutás szempontjából.
Vannak olyan versenyek, amelyeket nem annyira szeret? Vagy olyan, amelyen jól szerepelne, de valamilyen okból mégsem indul el?
Nem futok ultratrail-versenyeken, csak aszfalton. A terepet nem szeretem, bár a Brasil 135 az egyetlen olyan terepverseny, amin mindenképpen el szeretnék indulni januárban. Idáig mindig visszautasítottam azokat a nemzeti vagy európai versenyeket, a 24 órás vagy 100 kilométeres versenyeket, amit körpályán rendeznek, mert nem szeretném magam mókuskerékben érezni. Másrészt ezekben az időpontokban voltak más versenyek, így azokon indultam.
Ha jól tudom, imádja a fagyit és a tetoválásokat.
Sőt, a pizzát is. De fagyit mindennap eszem, az biztos… Simpson családos és futóversenyes tetoválásaim vannak. Ha jövőre ott leszek a Korinthosz 160-on, akkor arról is varratok majd egyet. Sőt, kétezer-tizenkilencben kétszer is Magyarországra készülök, hiszen az Ultrabalatonon is ott a helyem!
