„És vajon most mennyivel megyek?” – akárhányszor is ülök fel egy spinningkerékpárra, ez a kérdés újra meg újra felvetődik bennem. Ráadásul ezzel nyitott kapukat döngetek, de erről majd a sorozat egy későbbi részében lesz szó, most maradjunk a személyes tapasztalatszerzésnél.
Mivel a kerékpárokon csak az ellenállást lehet állítani, és azért azt senki sem számolgatja, hogy hányszor fordította jobbra vagy balra a tekerőt, így – megfelelő eszköz esetén – a pulzus az egyetlen, amelyen keresztül monitorozni és kontrollálni tudjuk az edzésünket. Mivel kifejezetten érdekelne, milyen tempóban megyek vagy milyen erőt fejtek ki, újra meg újra rájövök, hogy remek és irtózatosan fárasztó a spinning, de számomra ez hiányzik belőle. De az is igaz, hogy ez a versengő természet miatt is lehet, hiszen én a baráti focira is nyerni megyek, nem játszani, s aki más attitűddel rendelkezik, az ide is biciklizni jön, nem tempót menni.
A spinning tényleg tökéletesen kikapcsolja az embert,
hiszen amíg a hasraütésszerűen kiválasztott teremben (a lakóhelyemhez legközelebbi helyen pattantam biciklire) az óra első tizenöt-húsz percében a cikken gondolkoztam, az előző részben hallottakon agyaltam a zenét illetően, addig az óra második felében már maximum a tempó érdekelt, de egy idő után már az sem. Remekül át tudtam magam adni a mozgásnak, csak a zenére és a tekerésre koncentráltam. Jó, persze, eszembe jutott, hogy amikor legutóbb spinningórán voltam, jó pár kilóval vékonyabban s életem formájában hajtottam, ezt pedig jól mutatta, hogy korábban jóval magasabb (de még mindig egészséges) pulzusszámmal tekertem, ami azt is jelenti, hogy nagyobb erőt tudtam kifejteni, s nagyobb erővel hajtottam a síkokon, no meg a hegyeken.
Tavaly 50 és fél perc alatt, 144-es átlagos pulzusszám mellett égettem el 578 kalóriát, addig most 55 perc során, 124-es pulzusátlag mellett 519 kalóriáig jutottam, és a legmagasabb pulzusszám is pont hússzal volt több, 168, illetve 148. (Elveszett erőm visszanyerném, meg is van a feladat a következő időszakra.)
Viszont – és ez a legfontosabb – mindkét alkalommal alaposan elfáradtam, patakokban ömlött rólam a víz, és remekül éreztem magam, szóval fizikai állapottól függetlenül remek kikapcsolódás, továbbá remek edzés,
s noha többen női sportnak tartják, most például férfi oktatónál jártam, igaz, az órán részt vevőknek nagyjából a 70 százaléka volt lány.
A nehéz pillanatokban pedig simán elképzeltem, hogy Marco Pantaniként küzdöm fel magam az Alpe d’Huez csúcsára, amikor pedig hátranéztem, megelevenedett előttem az országúti kerékpársport egyik ikonikus jelenete, amikor Lance Armstrong visszafordult, megvizslatta Jan Ullrich ábrázatát, majd ellentmondást nem tűrően hagyta faképnél a Tour de France-on. Itt persze erre nem volt lehetőség, de a végén azért mindenki igyekezett rátenni még egy lapáttal, a maradék erőtartalékokat is felhasználva. A hangulat pedig tényleg remek, a félhomály a diszkókat idézi, a dübörgő zene szintén, csak itt koktélok és tánc helyett izotóniás itallal és tekeréssel múlatjuk az időt – hangsúlyozom, remekül.
És az óra végén már nem is annyira érdekelt a tempó, viszont még a cikk írása közben is érzem a lábamban, hogy sebességtől függetlenül kijelenthetem: kifejezetten aktívan töltöttem azt a szűk egy órát.
Spinning-sorozatunk első része, amely a zeneválasztást járta körbe, ide kattintva olvasható
