Idézhetném kezdésként a gyerekkori fogócskázásokat a Gesztenyés-kertben, a testnevelésórák alatt rótt Köböl-köröket (a Köbölkút utca, Szüret utca, Ménesi út, Késmárki út négyszögben), a Citadellát célzó iskolai Tarnócai István-versenyeket (a végén ajándék hideg kólával az azóta „megpuccosodó” Búsuló Juhász étteremben), Eszter futópályafutását azonban nehéz a közösen megélt gyermek- és fiatalkor emlékeiből eredeztetni.
A pünkösdi hétvégén megrendezett, 112 kilométer hosszú és közel 4200 méter szintkülönbségű terepversenyen, az Ultra Trail Hungaryn ezüstérmes 34 esztendős hobbisportoló már nem az a kislány, aki Papp Éva néni köbölös tornaóráin dobálta a kosárlabdát, Tamás bácsi délutáni tenisz-szakkörén ütögetett a salakon vagy később a Fehérvári úti csarnokban belekóstolt a versenyszerű kézilabdába is.
A diákkor kedves sportélményei elhalványulnak az elmúlt években kibontakozó sportszenvedély, az extrém teljesítményt, kivételes akaraterőt, edzettséget, állóképességet megkövetelő ultraterepfutás eredményei mellett.
Elfogulatlanul, újságírói hidegvérrel írni a témáról ez esetben lehetetlen, a szerkesztői kérésnek vállaltan szubjektív megközelítéssel tudok csak eleget tenni – ugyanis Csillag Eszter a húgom.
Amikor a 2016-os franciaországi Európa-bajnokság idején éppen az olaszországi Dolomitok két-háromezres csúcsai között futotta élete egyik első extrém távját (a hegyekben tomboló vihar miatt a versenyt néhány órára felfüggesztették, 110 kilométernél kénytelen volt kiszállni), a Franciaország–Németország Eb-elődöntőre nehéz volt úgy hangolódnom Marseille-ben, hogy ne gondoljak közben aggodalommal és izgalommal testvérem megpróbáltatásaira. De nem kell őt félteni: ha egy célt kitűz maga elé, szorgalommal, küzdelemmel addig harcol érte, míg a végén csak eléri.
Régóta távol él szülőhazájától, olaszországi évei után jó ideje Ázsiában igyekszik megtalálni számítását, művészettörténészként a hongkongi egyetem doktori képzésén vesz részt, kutatva a 17. századi európai utazók művein tükröződő Kína-képet. Férje oldalán, szoptatós anyaként, nem egészen egyéves kislánya, Emma mellett is próbál minél több időt szakítani állandó örömére és kihívására, a futásra. Ebben segítségére van az őt távolról is segítő edzője, a szakmai körökben kiemelkedő tekintélynek számító Lőrincz Olivér.
Egyéves Emma lánya máris belecsöppent a terepfutók közegébe
Tavaly nyári szülése után már az ősszel nevezett négy, 28–30 kilométeres ázsiai versenyre, mind a négyet meg is nyerte, volt, amelyiket állandó hongkongi futópárjával, Kevinnel közösen.
Idén pedig rákanyarodott a hosszabb távokra. Januárban a 93. kilométernél ugyan feladta a Hongkong 100 futóversenyt – mint mondja, pszichológiailag még nem volt kész, érzése szerint anyai ösztönei miatt –, márciusban negyedik lett a 103 kilométeres, 5800 méteres szintkülönbséggel terhelt TransLantau versenyen, „pihenésképpen” pedig végigfutott Emmával a hátán egy kilenc kilométeres családi távot. Május elején Tajvanon megnyerte az Ázsia legkeményebb ötven kilométeres terepfutásaként számon tartott Taiwan Beast Runt, amelynek útvonala az állandó földrengés- és tájfunveszély miatt gyakorlatilag kiépítetlen, dzsungelben vágott ösvényeken, sziklás meredélyeken, gyors folyók gázlóin keresztül vezet. Eszter erőssége a vad terep, a tajvani versenyen a mögötte célba érő ezüstérmes több mint kétórás lemaradást halmozott fel.
„Szeretek az erdőben lenni, nekem ez természetélmény, én is a természet részévé válok, újra gyerek lehetek és szabad” – fogalmazza meg vonzalmát, hangsúlyozva, hogy a tajvani őserdőben, a nepáli hegyekben vagy a malajziai barlangokban futni számára nem más, mint a világ megismerése, csak kicsit szokatlan módon. Mivel a terepfutás rendkívüli és állandó figyelmet, koncentrációt igényel, gondolkodni közben nincs lehetőség. Amikor megmutatom húgomnak Pilinszky János megfigyelését a százméteres sprinter lelkiállapotáról, egyetértően bólogat.
„A százméteres síkfutó nem boldog, nem boldogtalan, nincs anyja, apja, felesége, gyereke: egyszerűen fut. Maga a tiszta futás.”
A versenyszellemről, a teljesítményről szólva pedig saját kedvenc szerzője, Murakami Haruki szavait idézi.
„Ha egy futónak mindenáron meg kell neveznie a legyőzni vágyott ellenfelet, érdemes azt előző napi önmagában keresnie.”
Eszter múlt hét kedden még 39 Celsius-fokos lázzal ágyban feküdt, pénteken éjfélkor ült fel a repülőre Hongkongban, másnap este már Szentendrén sorakozott az Ultra Trail Hungary rajtján.
Állítja, kislányával az ölében, a repülőgépen töltött utolsó éj viszontagságai nem annyira vetették vissza, hiszen a régi hosszútávfutó-szabály szerint a pihenés szempontjából sohasem az utolsó éjszaka számít. A jetlaget nem érezte, az átállás inkább a szellemi fáradtság jeleként mutatkozott, amikor egyik-másik futótársát hongkongi beidegződéssel angolul szólította meg az erdőben – kérdezték is tőle csodálkozva, rendben van-e, nincs-e szüksége segítségre.
Bár 15 óra 6 percen át tartó futása során egyszer eltévedt, az egyik váltóállomáson pedig egy viccelődő önkéntes ártatlannak hitt tréfája („Ez már a Pap-rét?” „Csak szeretnéd…”) jelentkezett nála lelki törésként, durván visszavetve őt egy könnyű szakaszon, feltételezi, ha sikerül végrehajtania eredeti tervét, talán ledolgozta volna végül hárompercesre szűkített hátrányát a győztes Janek Noémi mögött.
Saját értékelése szerint egyelőre a harminc–ötven kilométeres terepfutásokon igazán magabiztos, hosszú távú célja, hogy a száz kilométeres távokon is érezze magában az erőt, és eljusson az ultraterepfutók álomversenyére, az Ultra-Trail du Mont-Blanc-ra. Egy biztos: az akaratán nem múlik.
