Két programtervem volt október harmadik hétvégéjére: benevezek a Dalmacija Ultra Trailre, vagy elmegyek a Plandurance terepfutótáborába. Edzőm, Lőrincz Olivér javaslatára az utóbbi mellett döntöttem, annak ellenére, hogy Pécsről éppen annyi idő eljutni a Mátrába, mint a legközelebbi horvát tengerparti faluba. A háromnapos táborozás során átélt élményeknek és emlékeknek köszönhetően azonban kicsit sem bántam meg, hogy a dalmáciai verseny helyett a Mátrában kötöttem ki.
Kétféleképpen is lehet írni erről a táborról. Megírhatnám, hogy kik voltak a résztvevők, mi volt a program, mennyit és merre futottunk, mikor és mit ettünk, meddig maradtunk, de valószínűleg az első néhány mondat után mindenki nagyon unná, mivel ezeket a semmitmondó általános információkat azok tudták, akiknek tudniuk kellett, mert ott voltak, részesei voltak. Voltaképpen sokkal fontosabbnak tartom megírni, miként is éreztem magam, milyen volt teljesen ismeretlenül, negyven futóbaráttal összezárva, mégis kötetlenül, fesztelenül eltölteni az időt.
Pedig nem így indult.
Nem volt jó szériám, a héten nem mentek az edzések, egészségügyi problémák miatt nem futottam, így semmi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy ismeretlenül ismerkedjek, sokat beszélgessek, és úgy egyáltalán kimozduljak, nemhogy még fussak is. Pláne a Mátrában, terepen, szinteken, idegen útvonalakon.
Sokkal inkább maradtam volna otthon a kis kuckómban, a kedvenc ismerős futóköreimen, és kifogásként fel tudtam volna hozni kismillió indokot, könyvírást, lapzártát, elmaradt cikkeket, kommentálásgyakorlati teendőket, a kutyáink közelgő alapvizsgájáról nem is beszélve.
Csütörtök este mondtam is Balinak, a férjemnek, amikor megkérdezte, miért nem pakolok, hogy én ugyan nem megyek sehova a hétvégén. Mint mindig, most is nagyon kedvesen emlékeztetett, hogy valójában mennyire szeretek futni, és mennyire jó lesz ott nekem, mennyire várnak, és kezdjek csak el szépen nyugodtan becsomagolni, mert nekem szükségem van erre a három napra.
Tehát a helyzet adva volt. Két hétre való futócuccal felpakolva másnap reggel elindultam a táborba, ahová sajnos csak késő este, a fejlámpás túra alatt érkeztem meg, így erről is lecsúsztam. Már tele voltam szorongással, mert én voltam az utolsó megérkező, lemaradtam a tábornyitó terepfutásról és a délutáni előadásokról is. Bosszantott, bántott, próbáltam elfogadni. Tehát kissé enerváltan, amíg a többi táborozó a Kékesre gyalogolt, elfogyasztottam vacsorámat, majd mire elfoglaltam a helyem, meg is érkezett a szobatársam az esti gyalogtúráról. Aki csak addig a pillanatig volt ismeretlen, amíg be nem lépett a szobába, utána olyan érzés fogott el, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nem volt már százszázalákos a koncentrációm, így hamar elaludtam, és reggel arra ébredtem, hogy nem ébredtem fel a megszokott időben, négy helyett csak hétkor.
Szobatársam meg is jegyezte, milyen jó nekem, hogy ilyen jó alvó vagyok. Az lehet, de amíg nem kapok kávét, úgy is maradok, így félálomban kibotorkáltam a büfébe, ahol már személyesen üdvözölt Olivér, majd volt szerencsém személyesen megismerni Moós Gergőt és a szakmai stáb többi tagját is. Végre újra találkozhattam Maráz Zsuzsival is, akinek a kisugárzásától már jobb kedve lesz az embernek. Tulajdonképpen a reggelire már elfelejtettem, miért is nem akartam idejönni, és alig vártam, hogy induljunk végre futni.
A futásra úgy készültem, mint fénykoromban a versenyekre, de legalábbis annyira izgultam, mintha életem első terepversenyének rajtjára várnék. Kétszer átöltöztem, fáztam, melegem volt, zoknit cseréltem, hajat fontam, majd inkább csak simán összefogtam, kulacsokat töltöttem, izót kevertem, zselét pakoltam, útvonalat töltöttem. Régen volt ilyen élményben részem. Igazság szerint hónapok óta kerülöm a futóversenyek környékét is, kivéve, ha kísérőként vehetek részt rajta, de az, hogy magamra öltsek egy rajtszámot, egyelőre nagyon idegen gondolatnak tűnik. Aztán ezek a hétvégi kis készülődések újra felébresztették bennem a régebbi élményeket, amikor például lefutottam az első Budai trailemet… De szép pillanatok is voltak azok.
A futást is túléltem, sőt kifejezetten jólesett, és a közösség erejének köszönhetően még a lelkiismeretes nyújtás sem maradt el. Délután volt lehetőségem Olivérrel az eddigi edzésekről és a jövőbeni stratégiáról is egyeztetni, vacsora után pedig már vártam, hogy személyesen is meghallgathassuk Zsuzsi élményeit az idei Spartathlonról, valamint az odáig vezető útról. Eddig is tudtam, mennyire alázatos futó, de sosem volt még alkalmam hallani, ahogy beszél a futásról. Még mindig megható, amikor arra a képre gondolok, ahogy a tavalyi Spartathlon-befutó videóját nézzük, miközben éppen sírva fakad Leónidasz spártai király szobra előtt, és akkor Zsuzsi ott a teremben csak szerényen lehajtja a fejét, és látszik rajta az őszinte meghatódottság – még akkor is. Ő azt, ott, most, velünk együtt újra átélte. Libabőr…
Az este, és az egész tábor egyik legkülönlegesebb része pedig az volt, hogy mélyebben megismerhettük Lőrincz Olivért, a terepfutót. Zsuzsi előadása után ő mesélt saját útjáról, sikeres versenyeiről és azokról a kihívásokról, amelyeket korábban teljesített. Olivér ugyanis mindig azt mondja, az edzőnek azokról az eredményekről illik beszélnie, amelyeket edzőként elért, nem pedig azokról, amelyeket sportolóként. Nekem azonban az idén volt szerencsém testközelből látni versenyzőként is egy teljes héten keresztül, így nemcsak edzőként, hanem futóként is tanulhattam tőle.
Az utolsó napon visszaadtunk kicsit a futásnak abból, amit mi, futók kapunk. A vasárnapi terepfutás útvonala ugyanis éppen az akkor megrendezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail két hosszabb távjának pályájával szemben haladt, így a délelőtt során három alkalommal is lelkesíthettük a versenyzőket. Ebéd után pedig tényleg könnyes búcsút vettünk egymástól és a Mátrától.
Szóval, mit adott nekem ez a tábor?
Elsősorban a futás terén önbizalmat (amit jó ideje keresek), reményt, hogy van honnan és inspirációt, hogy van hová fejlődni. Jövőre is ott leszek, és nemcsak a fantasztikus hangulat és a szuper társaság, hanem az egész tábor atmoszférája miatt. És az is biztos, akkor már nem kell izgulnom, mert úgy érzem majd, hogy hazamegyek. Abba a közegbe, ahová tartozom.
Köszönöm, Plandurance (https://plandurance.hu)!
