Hosszú Katinka nagypapájánál kezdtem úszni hatéves koromban, mivel egy bajai gyereknél elvárás, hogy minél fiatalabb korában vízbiztossá váljon. Így adva volt a sportág, és nem mellesleg az úszásoktató személye is, mert Laci bácsit rokoni szálak is fűzik a családhoz – kezdi Flander Márton, akinek örökmozgó gyerekként felesleges energiáit csak a különféle sportokkal sikerült a szüleinek lekötnie, így több sportot is kipróbált, mire viszonylag idősebb korában rátalált a triatlonra.
A sportolással töltött kezdeti éveket nagyrészt az úszás töltötte ki, és elég gyorsan belecseppentem a versenyzésbe. Párhuzamosan cselgáncs- és kosáredzésekre is jártam, a barátokkal pedig fociztam. A triatlon közelébe a kenuzásnak köszönhetően kerültem. Öt évet kenuztam, és telente az edzéseink a bajai sportuszodában voltak, azzal a tornateremmel szemben, amit a triatlonosok használtak. Sokszor néztük nyálcsorgatva a formás triatlonos lányokat edzés közben, és mivel nekem a futás már akkor is viszonylag jól ment, egy idő után arra gondoltam, miért ne próbáljam ki ezt az akkor még egészen újdonságnak számító sportot.
A kerékpártudás hiányának ellenére a kenut felváltotta a triatlon, a sikerek pedig nem várattak magukra sokáig.
Egyre népszerűbb sportág
A triatlon talán egyik legnagyobb előnye, ami a hátránya is, hogy egy sport, de mégis három. Nem unod meg könnyen, mert nem csak egyféle dologra kell benne készülni. A másik ok talán az egyre jobb marketingje, ami olimpiai sportággá válását követően egyre fokozódott. További adalék, hogy egyre jobban teljesítményorientált világunkban olyan alternatívát mutat, ami sokak számára vonzó. Egy középtáv, vagy hosszú táv teljesítése olyan értéket képvisel bizonyos sportolói körökben, ami nagy motivációt jelent az amúgy is sportosan, egészségesen élni kívánó embereknek. A rövidebb, „elérhető” távok pedig még azok számára is érdekesek lehetnek, akik nem kimondottan triatlonosként gondolnak magukra, de azért van megfelelő „előéletük”, úszkálnak, futnak, bringázgatnak.
Úszni és futni tudok, a bringázásba pedig „azt ki nem tud” alapon vágtam bele, és felvételt nyertem közéjük. Aztán persze az edzések hamar megmutatták, hogy nem minden olyan egyszerű, mint azt kezdetben gondoltam, de szép lassan beleszoktam és beleszerettem ebbe a sportba. Azóta is a kerékpár a gyenge pontom. Az évek során sikerült ugyan jóval magasabb szintre kerülnöm, de még Magyarországon sem vagyok a legjobb tíz kerékpáros között, és akkor a nemzetközi mezőnyről ne is beszéljünk. Igyekszem a jó úszásommal és futásommal valamelyest kompenzálni, de örökké erre számítani nem célravezető.
Az eddig elért eredmények magukért beszélnek.
Vitathatatlanul a 2017-es évem sikerült a legjobban. Akkor megnyertem a közép- és a hosszú távú ob-t, ami, ha jól tudom, itthon nem sok embernek sikerült egy szezonon belül, és ebben az évben Nagyatádon óriási csatában újból megvertem – méghozzá pályacsúccsal – a nagy riválist, a verseny koronázatlan királyát, Major Józsit.
Az egyik legnehezebb versenyem, a 2018-as nizzai ironman volt. Nem a pálya miatt, aminek a kerékpáros része talán az egyik legnehezebb, nem is a melegtől, ami brutális a helyszínen. Hanem attól, hogy egy olyan tényezővell találtam szembe magam, amivel addig még versenyen sosem.
Minden versenyre felépítek egy forgatókönyvet, és beleépítek lehetséges buktatókat is, mert a triatlon nem teremsport, és ráadásul még technikai is. Egy dupla defektet a kerékpározás elején azonban nem terveztem be, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy egyáltalán végig tudtam menni. Világbajnoki kvalifikációért mentem, jó esélyekkel, de a bringázás tizenhatodik kilométerénél két defekt után nagyon nehéz volt úgy újra nekiindulni húsz perc hátrányban, hogy a legjobbat tudjam magamból kihozni. Az nem is sikerült, de végül mégis happy end lett a történet, ugyanis meglett a kvalifikációm az évi végi hawaii világbajnokságra.
Tavaly megnősült és megszületett a Hoka magyar csapat tagjának első gyermeke is, így az idei versenycélokat már családapaként, átgondoltabban tervezi.
Soha nem késő
Tizenhét éves gimnazistaként kerültem a triatlonosok közé a Mogyi Sportegyesületbe (aminek azóta is igazolt versenyzője vagyok). Ezt akkori fejjel túl későnek gondoltam, mivel az összes többi akkori csapattársam nyolc-tíz évesként kezdte ezt a sportot. Mai fejjel már látom, hogy nem feltétlen volt baj, hogy így történt. Körülbelül egy kezemen meg tudom számolni, hogy az akkoriak közül hányan triatlonoznak ma is, akár csak hobbi szinten.
A család miatt limitáltabb a felkészülési lehetőség, mégis törekszem arra, hogy a legjobb formámat tudjam nyújtani a versenypályán, úgy, hogy közben „élvezem” a versenyzést. Természetesen szeretnék a korosztályomban megint minél több dobogós helyezést összegyűjteni. A triatlonszezon előtt általában pár futóversenyen is rajthoz szoktam állni februártól áprilisig, de ezek főként szintfelmérésre szolgálnak. A triatlonos szezont idén Szlovéniában, Bledben kezdem. A főbb versenyek általában a különböző távú ob-k lesznek, és idén a Koperi IM70.3 verseny, ahol megpróbálok kvalifikálni a 2021-es amerikai középtávú világbajnokságra. Szerencsém van, mert a feleségem, Lilla szintén triatlonozik, és teljes mértékben támogat a sportolásban. Természetesen ezzel nem élhetek vissza, ahogy szükségem van arra is, hogy kisfiammal, Matyival a lehető legtöbbet lehessek, mert végső soron belőlük merítem az erőt a nehezebb edzések és versenyek közben. Hét közben be vannak osztva a reggelek, hogy ki melyik nap megy úszni vagy más edzésre, és ugyanígy van ez a délutánokkal is. A hétvégéken van, hogy kapunk családi segítséget, és akkor tudunk közösen is edzeni, de ha nem, akkor az egyikünk vigyáz a gyerekre, a másik sportol. Az elmúlt tizennyolc évben az volt számomra a természetes, hogy sportolok. Ez továbbra is megmaradt, persze az arányok megváltoztak, és jóval többet kell alkalmazkodnom a családhoz, mint előtte. Eddig úgy érzem, hogy ez a rendszer, amit kialakítottunk elég jól működik, és bízom benne, hogy továbbra is sikerül a lehető legjobban fenntartani.
A munka, a család és a versenysport mellett pedig már edzőként is tevékenykedik a triatlonos, sőt újabban sok versenyén egy pályán találja magát a tanítványaival, és van, hogy épp egyikük van a sarkában.
Három éve kezdtem el tanítványokkal dolgozni. Nagyon szerencsés vagyok velük, mindig mondom is, hogy ennél jobb csapatot elsőre nem is kívánhattam volna. Sokan már a harmadik szezonjukat húzzák velem, és ez a kapcsolat jóval túlmutat egy sima online edző-tanítvány kapcsolaton. Szerencsés helyzet, hogy nagyon sok versenyünk közös, ahol én is induló vagyok, így testközelből látom őket, hogy teljesítenek, és biztatom őket. Van olyan közülük, aki már engem szorongat a versenyeken, ami nem hogy frusztrálna, egyenesen büszke vagyok, hogy valamit azért jól csináltunk. Látom rajtuk, hogy küzdenek önmagukkal és a versenytársakkal, de érzem, hogy valamicske erőt ad nekik, ha találkozik a tekintetünk. Én tudom talán az egyik legjobban, milyen áldozatokat hoztak azért, hogy ott versenyezhessenek, ezért nagyon izgulok és szurkolok, hogy sikerüljön a céljaikat elérni.
Bár már szinte mindent elért a sportban, amit csak lehet, azért vannak további tervei, céljai.
Mára gyakorlatilag mindent elértem, amiről valaha is álmodoztam a triatlonban. Ob-t nyertem, pályacsúcsot mentem, kijutottam az Ironman Mekkájába, Hawaiira, és ott dobogós voltam. Mi maradt még? Nem sok, és mégis sok minden. Szeretném persze majd ötödszörre is megnyerni a magyar hosszú távú ob-t, valamint Hawaiion korcsoportos világbajnok lenni a gyereke(i)m előtt. Szeretnék egy 2:40-en belüli maratonit futni valamelyik nagy külföldi versenyen. Leginkább viszont szeretnék megmaradni olyannak, amilyen vagyok, és a legjobb tudásommal segíteni azokat, akik ezt igénylik.
(Fotók: extrememan.hu)
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
