„Nem állítanám, hogy olyan volt a családunk, mint a Maffiózók című sorozatban, de gyerekként sok veszélyes alak vett körül, a mostohaapám hírhedt bűnöző volt, hamar megtanultam, hogy nem sírhatok, nem mutathatom gyengének magam” – idézte fel a kezdeteket John McAvoy, akinek a nagybátyja bandatag és bankrabló volt, és ahogy ilyenkor lenni szokott, ő is követte a példát, amit látott, és hamar beszippantotta a bűnözés világa.
Tizenhat évesen megpróbált kirabolni egy pénzszállítót, tizennyolc évesen öt évet kapott fegyveres rablásért, ebből kettőt letöltött, majd a szabadulása után többedmagával bankrablásra készült, ám lefülelték, és összesen nyolc évet ült érte, ebből kettőt egy szigorúan őrzött börtönben, összezárva az ország legveszélyesebb bűnözőivel.
„Ott ébredtem rá, mekkora bajban vagyok. Az ország legveszélyesebb bűnözőivel voltam együtt, köztük több pszichopatával. Visszagondolva, az volt életem legrosszabb érzése. Igaz, senki sem kényszerített rá, hogy ezt csináljam, de nem egyszerűen bűnöző akartam lenni, én akartam lenni a legjobb.”
Aztán ahogy ilyenkor lenni szokott, ő is gyúrni kezdett, ám arra csak öt év elteltével ébredt rá, hogy a bűnözés helyett inkább a sportban szeretne kimagaslót alkotni.
„A börtönben vagy gyúrsz, vagy drogozol, vagy tanulsz – folytatta. – Napi két órát edzettem, újra úgy éreztem, hogy élek, és elkezdtem felfedezni, mennyire jó ez. Korábban egyáltalán nem érdekelt a sport, de több versenyt megnyertem a börtönben, a többiek a nyomomba sem értek, ami nagyon klassz érzés volt. Aztán öt év múlva a televízióban láttam, amint az egyik gyerekkori barátomat egy üldözés során lelövik. Egy sál takarta az arcát, de a szemeiről azonnal felismertem. Ott egy csapásra megváltozott bennem valami. Rájöttem, hogy nem élhetek tovább úgy, ahogy addig. A felnőttkorom nagy részét börtönben töltöttem, semmit sem tudtam felmutatni. Ha tovább bűnöztem volna, már halott lennék, vagy az egész életemet a rácsok mögött tölteném, ami gyakorlatilag ugyanaz. A sport megmentette az életemet.”
John McAvoy egykor veszélyes bűnözőként él, ám manapság már a sport erejéről tart előadást, ha épp nem versenyez. Forrás: Instagram
Sokszor hallott, már-már elcsépelt mondat, ám az ő esetében abszolút megállja a helyét. Egy evezőpadon 2011 februárjában még a börtön falain belül megdöntötte a beltéri evezés huszonnégy órás – azóta már felülmúlt – brit rekordját (263.396 kilométer), és idővel az ismeretségi köre is gyökeresen megváltozott. Bűnözők helyett sportolókkal barátkozott, akik a múltja ellenére kimondottan kedvesen fogadták. Ám bármennyire is imádta az evezést, hamar ráébredt, hogy túl idős ahhoz, hogy világbajnok legyen, míg Iron Manként közel a negyvenhez is lehet a világ egyik legjobbja. Egy apró bökkenő volt. Tizenkét éves kora óta nem ült kerékpáron, úszni pedig egyáltalán nem tudott. Ám ez sem tántorította el a céljától, hat héttel később már teljesítette élete első Iron Man-versenyét, manapság pedig az egyik legjobb amatőr triatlonistaként tartják számon. Több jelentős szponzori szerződést kötött, 2016-ban pedig kiadta az önéletrajzát, abban bízva, hogy sokan tanulnak belőle, amin keresztülment.
„Amióta szabadultam, minden kapcsolatot megszakítottam korábbi barátaimmal és a család bűnöző tagjaival. Sajnálom, hogy nem próbálhattam ki hamarabb az evezést, és sok egyéb sportot. Ugyanakkor remélem, hogy sok hasonló helyzetben lévő srác okul majd a példámból. Egyszer egy őr azt mondta nekem, hogy a börtönben fogok megrohadni. Amikor rekorddöntésre készültem, neki is bizonyítani akartam, hogy mekkorát tévedett. De sokakkal ellentétben nem azért kezdtem el edzeni, hogy erősebb legyek, vagy hogy kockás hasam legyen. Egyszerűen élveztem akkor is, amikor szenvedtem. Ahogy izzadtam, ahogy vert a szívem, ismét embernek éreztem magam. Az idő azóta elég relatív fogalommá vált számomra. Egy nyolc-kilenc órás Iron Man-verseny egyáltalán nem tűnik hosszúnak, és ezért van az, hogy sok profival ellentétben simán elvagyok akár két napot is egy evezőgépben. Bent a négy fal között nem tehettem meg, hogy felállok és kisétálok, valamivel le kellett kötni az energiáimat. Ha pedig nem edzettem, akkor olvastam, és Lance Armstrong önéletrajzából nagyon megragadt egy mondat, amit egyből kiragasztottam a falra ”
És hogy mi volt az a bizonyos idézet?
„A fájdalom ideiglenes, de ha feladod, az örökké tart.”
John McAvoy szerencsére nem adta fel…
