Azt mondják, az út maga a cél – a kaposvári triatlonverseny az egyik legfontosabb állomás az év leghosszabb napja, vagyis a nagyatádi Ironman előtt. Nagyjából három-négy héttel előzi meg a somogyi esemény a nagyatádit.
Éppen féltáv, az Ironman mezőnyének szinte valamennyi tagja az idén is eljött ide, ezért nagyon jó erőfelmérő.
Sokat emlegettem, hogy az idei felkészülésem nem volt olyan, mint amilyet terveztem. Az esztendő ezen szakaszáig általában negyven félmaratoninál szoktam járni – most tíznél tartok.
Ez lényegesen kevesebb, ezért aggódtam, de a jelek szerint az elmúlt évek munkáját a szervezetem nem felejtette el: elégedett voltam az időeredménnyel, a formával, az állapotommal.
A számok szerint: 44:48 perc alatt úsztam az 1900 métert, aztán 2:46 alatt tekertem kilencven kilométert, és 1:48 alatt futottam a 21 kilométert – ez utóbbi öt perc hat másodperces átlagot jelent. Tekintve, hogy a kaposvári pályán elég nagy a szintkülönbség, nagyon meleg is volt, ráadásul szembeszélben bicikliztünk, ilyen körülmények között ez nekem nagyon megfelelt.
És persze a a társaság: sok ismerős arc, van, akit a mozgásáról ismerek fel, egy pacsi, egy „gyerünk, nyomjad tovább!” ilyenkor nagyon jólesik, segítjük egymást, miközben versenyzünk. Sokat beszélgettünk, nevettünk verseny közben, ehhez viszonyítva rendben volt nekem az 5 óra 25 perces összeredményem.
Amit viszont nem árt elfelejteni: noha ez az Ironman féltávja, Nagyatád nem két Kaposvár, hanem inkább három. Mint ahogy a félmaratoninak sem a duplája a maratoni, hanem a triplája inkább, ezt így kell számolnunk.
Két kilométer leúszása után jönnek a holtpontok, főleg nekem, aki nem vagyok jó úszó, nem jó a vízfekvésem, későn kezdtem el ezt tanulni, aztán ugye kilencven kilométert tekerni nem egyszerű, de a görcs, az éhség, a monotónia okozta összeomlás 120 és 150 kilométer között jön el. Erre muszáj felkészülni nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is.
És akkor még jön egy maratoni a végén, ugye.
Nagyatád közelít.
Alig bírom kivárni.
