Az Ultrabalatonon természetesen nagyon sokan álltak rajthoz a pécsi csapat tagjai közül, volt, aki céges váltóban, 3-4-5-6 tagú csapatban, és akadt, aki párban futotta körbe a magyar tengert.
Kresz Rebeka és Tóth György nyolc éve alkotnak egy párt, és ötödik alkalommal vettek részt közösen a váltóversenyen.
„Már az első alkalommal megfogalmazódott bennünk, hogy egyszer párban is milyen jó lenne teljesíteni a távot, de ez egy – nagyon – hosszú távú cél volt. Az ősszel viszont, amikor megnyílt a nevezés, úgy döntöttünk, hogy próbáljuk meg most! Már maga a versenyre való felkészülés és tervezés is izgalomban telt, hiszen soktényezős egy ilyen jellegű verseny teljesítése. Szerencsére két csupa szív kísérőnk volt Madarász Csabi és Nógrádi Gergő személyében, akiknek hála a verseny hétvégéjén már tényleg csak a futással kellett foglalkoznunk, minden mást ők levezényeltek. A verseny hangulata elképesztő volt.
Mivel megkülönböztetett, zöld színű rajtszámmal futottunk, az elsőtől az utolsó kilométerig szinte mindenhol volt a résztvevőknek néhány kedves, biztató szavuk, ami menet közben nagy pluszt adott.
A távot nagyjából feleztük – százöt-száztizenöt – Gyurival, és tizenöt-húsz kilométeres adagokra osztottuk. Leszámítva Gyurinak egy hajnali hasgörcsölős időszakaszát, minden nagyon klappolt, és óriási meglepetésemre holtpont nélkül sikerült végigmennünk a körön. Úgy gondolom, ebben óriási szerepe volt annak, hogy mi ketten, így, ebben a felállásban csináltuk meg, és rengeteget készültünk rá fejben. Párban teljesíteni ezt a távot tényleg teljesen más élmény, el sem tudom képzelni, hogy egy egyéni teljesítés mit adhat az embernek. A tervünket sikerült felülmúlnunk: huszonegy óra negyvenkilenc perc alatt, 5:56-os átlaggal tudtuk teljesíteni a kört, amivel nagy meglepetésünkre a tizenegyedik helyen végeztünk a kilencvenhárom kettős között. Életre szóló élmény volt, éppen ezért nincs kizárva, hogy máskor is ott fogunk állni az UB rajtjában, ketten, együtt, zöld rajtszámmal.”
Az Ultrabalatonnal egy időben rendezték meg Szlovéniában a Vipava Ultra Trailt, amelyen a több mint 70 magyar induló között jó páran ott voltak a mecsekesek közül is. A 160 kilométeres verseny női győztese a csapat kiváló terepultrása, Szimandl Anita lett.
Az 50 kilométeres távon indult Sár Cecília, Horváth Kornélia, Nedjalkov Balázs és Csuth Tamás is, aki így idézte fel az emlékeit:
„Még az elmúlt év végén találtam ki, hogy benevezek a Vipava Trail 50-es távjára. Egész jó előjelekkel álltam rajthoz szombat reggel, bíztam a sikeres teljesítésben. A verseny eleje apró falvak közötti szőlődombokon vezetett, ahol remekül lehetett haladni. Szerencsére utolértem Morvai Zolit, akivel együtt futottunk tovább, és sok tanácsot kaptam közben. A szintrajz alapján nem számítottam rá, hogy az első felében is lesz egy hosszabb sétálós emelkedő, amit még sár is nehezített. A harmincadik kilométernél kezdődő, nyolc kilométeres, ezerméteres mászásra számítottam, csak viszonyítási alapom nem volt hozzá. Most már van, nagyon hosszú és nehéz volt, de cserébe elképesztően gyönyörű helyen haladtunk.
Egy plató szélén meneteltünk, mellettünk a meredeken letörő sziklafal, a távolban még a tengert is megláttam. Végül felértünk a Plesa 1262 méteres csúcsán álló adótoronyhoz, és végre jöhetett a lejtő a célig.
Azt nem sejtettem, hogy talán még rosszabb lesz, mint felfelé. A meredek, köves »lefelén« az utolsó négy kilométer sosem akart eljönni, de Zoli rendületlenül húzott magával. Ennyire még sosem vertem szét a lábam. Hat óra hét perces menetidővel értünk célba. Bár ismét rájöttem, hogy van hova fejlődnöm, maximálisan elégedett vagyok az eredménnyel.”
A csapat sporttáplálkozási tanácsadója, Csanaky Lilla Szegeden versenyzett egy 10.5 kilométeres versenyen, és a második helyen ért célba. Szabó-Kopjár Ildikó és Murgács Csaba pedig a Primavera Balatonman Kenese Középtávú futamán állt rajthoz.
Csaba így értékelte a versenyét:
„Az idén összesen tizennyolc kilométert úsztam, kétezer-ötszáz kilométert kerékpároztam és kétszázharminc kilométert futottam öt hónap alatt, ami az előző évek felkészüléseinek csak a töredéke. Így teljes nyugalomban hat és fél órás időeredményben reménykedtem. A Balaton 14.8 fokos volt, ezért az ezerkilencszáz méteres úszópályát lerövidítették hétszázötven méteresre. Rajt előtt tíz perccel merészkedtem csak be, de öt perc múlva már nem éreztem a lábfejemet, mintha jeges vízben úszkáltam volna. A kerékpározáshoz a depóból kifelé egy süppedős, homokos részen kellett átszaladni, tartottam attól, hogy feltöri majd a lábam a sok rajta maradt homok, de szerencsére nem így történt. A bringapálya nagyon jó volt, meglepetésemre majdnem harminckét kilométer/órás tempót sikerült mennem. Végig jól éreztem magam. Széles, tükörsima gyorsforgalmi úton haladtunk az egyik sávban oda, a másik sávban vissza. Az utolsó bringás frissítőállomáson kértem egy kulacs isót.
Ezt jobb lett volna kihagyni, mert gyorsan tönkrevágta a gyomromat, és előttem volt még huszonegy kilométer futás. A futás első köre azzal telt, hogy a frissítőállomásokon zsebkendőt vadásztam arra az esetre, ha hirtelen rám jön a hasmars.
A maradék három kör pedig azzal, hogy ez nehogy bekövetkezzen. Néhány negyed banánnal, vízzel és sóval oldottam meg a problémát, a gyomromat folyamatosan határon tartva. Mást nem ettem, nem ittam, csak haladtam szépen lassan tovább, közben pedig arra vártam, hogy a kevés edzés mikor bosszulja meg magát. Szerencsére ez nem következett be, még egyik középtávot sem tudtam ilyen tempóval végig futni, a lábam és a keringésem is rendben volt. MMT-s csapattársam, Ildi teljesítménye is húzott, aki szuper tempóval haladt előttem. Az utolsó két és fél kilométeren, a célegyenesben néztem rá az órámra, és nagyon meglepődtem. Nagyon örültem! A viszontagságok ellenére 5:08:44-es idővel sikerült teljesítenem. Köszönöm drága feleségemnek, hogy végig ott volt a pálya szélén velem. Nagyon sokat számított!”
