Rokob József nemrég teljesítette az Arch 2 Arc-ot, amely 140 km futásból, 40 km úszásból (át a La Manche-csatornán) és 290 km kerékpározásból állt, de nem fáradt el különösebben, és ha őszinték akarunk lenni, nem is ez volt élete legnagyobb teljesítménye. Hanem még a 2013-as harmincszoros Ironman (30 napon át 30 Ironman), azt azért már megérezte… Na de ki is az a Rokob József, aki csak 2009-ben kezdett el sportolni, és rövid idő alatt a világ egyik legjobb ultrasportolója lett?
„Amikor nekifogtam az egésznek, 2009-ben, az átlagnál azért jobb állapotban voltam, de semmi különös – kezdi Rokob József. – Mégis azt éreztem, hogy tennem kell valamit az egészségemért, mert ha elhanyagolom magam, annak nem lesz jó vége. Rögtön egy Ironmannel kezdtem (3.8 km úszás, 180 km kerékpározás, 42 km futás – a szerk.). Nem mondom, hogy utána egyből nekivágtam volna a következőnek, viszont ott szúrtam ki, hogy létezik dupla táv is. Akkor, ott eldöntöttem, hogy ez lesz a következő állomás.”
Közben persze nem tudott és nem is akart csak a sportolásra összpontosítani. Egyrészt egy ötven embert foglalkoztató céget irányít, másrészt van családja két pici gyerekkel. A hétköznapokon reggel fél hatkor kel, átlagban heti 15–20 órát edz. De nem lett aszkéta, rengeteg munka van a sikerei mögött, de nem felejtette el élvezni az életet.
2010-ben megcsinálta a dupla Ironmant, de mivel nem érezte elég nagy falatnak, még abban az évben végigment a tízszeres Ironmanen.
„Ezek az én távjaim, meg azt is szeretem ezekben a versenyekben, hogy nincs tömeg. Nyilván a táv megszűri az indulók létszámát, családias a hangulat, ez az én világom – folytatja. – Én eleve nem szeretem azt, ami ma megy. Nem vagyok rajta a Facebookon, nincs okostelefonom, engem nem érdekel, hogy ki mit edz, nem figyelem más statisztikáit, cserébe én sem fárasztok senkit az én étrendemmel és napi rutinommal. Magamért csinálom – meg persze azokért, akik körülöttem vannak, akiknek erőt adok –, nem akarok a nyilvánosság előtt páváskodni. Másfelől a szponzoráció kérdése sem érdekel.
Kitűzök egy célt, megkeresem rá a pénzt, mert azért nem két fillér ezekre a versenyekre felkészülni, elutazni, a segítőket, egyebeket biztosítani, a célban örülök, aztán hazajövök.
Ha van szponzor, akkor már ő irányít, én inkább maradok független. Annak a néhány támogatómnak persze, aki mellettem áll, köszönöm a segítséget, ahogy segítőimnek, Mester Gábornak és dr. Varga Alexandrának is, a Arch 2 Arc-on ők kísértek végig.”
Nem kér a szponzorokból
Az eddigi csúcsteljesítménynek számító 30-szoros Iromnant 2013-ben csinálta meg, azt a világbajnokságot – amely az első ilyen volt és valószínűleg a közeljövőben nem is lesz hasonló – Szőnyi Ferenc előtt nyerte meg. Amikor megkérdezem, hogy egy ekkora, a szívet és a keringési rendszert elképesztő mértékben igénybe vevő teljesítés vajon egészséges-e, elkezd nevetni.
„Az egyik sportorvos is ezt kérdezte, amikor mentem az engedélyért. Elég vitatható stílusban »aggódott« az egészségemért. Én annyit tudok mondani, hogy negyvenéves vagyok, kutyabajom, bármikor lefutok minden megerőltetés nélkül 140-150 kilométert, szóval arra a kérdésre, hogy egy ilyen extrém terhelés egészséges-e, csak azt tudom felelni, hogy nekem igen. Nyilván bárki nem lenne képes rá, akármennyit is edzene, de az én szervezetemnek jót tesz. Mindenfajta kiemelkedő teljesítménynek, legyen az sport vagy bármi más, az a titka, hogy meg kell találni, amihez tehetsége van az embernek. Nekem ehhez a műfajhoz van, ha például súlyt kellene emelnem, belehalnék.
De az állóképességi sportágakban a teljesítőképességem határa nagyon kitolódott, nyilván az alapadottságom jó, ehhez pluszban jól és okosan edzek – sokat is tanultam hozzá –, és nem vonom meg magamtól az élet örömeit sem.
Én is megiszom egy-egy sört, de bármikor elindulok egy tízszeres Ironmanen! Szóval egészséges vagyok és boldog.”
A következő cél kitűzése még várat magára, most – hosszú évek után – másfél hónap pihenő következik.
„A feleségem végre örülhet, mert azt is el kell ám mondanom, hogy egy ultrasportolónak nem a kilométerekkel kell a leginkább megküzdenie, hanem a felkészülésre időt találnia, amit a családdal is tölthetne. Nem vagy itthon, nincs ránk időd, ne menj edzeni, ezt hallgatom folyton, de persze megértem őket, csak én ugye a sportnak köszönhetően vagyok egészséges és kiegyensúlyozott. Most a szeretteimé leszek másfél hónapig – akik ugye korábban a munkám miatt voltak kénytelenek sokat nélkülözni engem, ugyanis rengeteg helyre utaztam külföldre a palackozógépsorokat építő cégem miatt –, de aztán nyilván belevágok majd valamilyen felkészülésbe, ha kitalálom, hogy milyen versenyt akarok megcsinálni, mert olyat, ami már megvan, nyilván nem.”
Párizsban
A távlati célok közé pedig a család bővítése is beletartozik, a négy és fél, valamint a kétéves gyerekek mellé jöhetne egy harmadik vagy akár egy negyedik is.
„Persze csak akkor, ha befejezem a sportot – mondja kajánul –, de ebben a kérdésben még nem született végső döntés.”
