Az egyik cikkemhez szólt hozzá Bozsoky Erika, akit a kommentje után megkerestem. Erika egy idős hölgy maratoni futásáról szóló írásomhoz tette hozzá a saját élményét, ami annyira magával ragadó volt, hogy nemcsak nekem, hanem több száz olvasónak is tetszett. Erika bejegyzése ugyanis arról szólt, hogy a térdfájása sem akadályozza meg a túrákban (vett térdszorítót és túrabotot), sőt nagyobbakat kalandozik a hegyekben, mint eddig. Nem is olyan régen ötnapos túrát teljesített a Cserhátban egyedül, pontosabban a kutyájával, Hubával.
A kérdések adva vannak: mi viszi el az útjaira ezt az életigenlő, ötvenegy esztendős asszonyt? Milyen érzelmek dolgoznak benne, amikor egyedül hajtja álomra a fejét a szabad ég alatt? Mit jelent neki az erdő, a természet? És mi az oka annak, hogy sosem fél?
Erikának semmilyen sportmúltja nem volt, még mielőtt belefogott a túrázásba, igaz, azt már gyerekkora óta űzi.
Erika és Huba elválaszthatatlanok, s csodás élményeik vannak a közös túrázásokon
„Fiatalabb koromban mindig részt vettem nyaranként egy-egy nagyobb túrán – a Magas-Tátra, a Retyezát, a Bihari-hegység vagy a Mátra volt a célpont, év közben pedig sok kicsi, egynapos túrára mentem el. Ez utóbbiakat teljesen változó számmal teljesítettem, volt, hogy szinte minden hét végén, volt, hogy ritkábban. Kislányként is nagyon szerettem, ha a családi nyaralások alkalmával erdőben, hegyen kirándultunk. Ezek főleg apukámhoz kötődtek, mert általában az ő kezét fogtam, a nővérem meg anyuét. Az első ilyen alkalom négyéves koromban volt, ezt tudom biztosan, Miskolctapolcán nyaraltunk. De otthon, a szülőfalumban is nagyon szerettem feljárni a szőlőhegyre, nagypapámnak volt ott pincéje, hatalmasakat lehetett barangolni a környéken. A patakpart is állandó nagy sétáim színhelye lett, először apuval, aztán egyedül vagy a kutyánkkal. A következő lökést középiskolás kedvenc tanár bácsim adta, aki sokat vitt minket kirándulni a Pilisbe, a Budai-hegyekbe.”
Néhány éve úgy tűnt, hogy Erika nem túrázhat többé, ugyanis elkezdett fájni a térde. A faluban, ahol él, idősek otthonában dolgozik, házi gondozóként – olyan szépkorúakat látogat, akik segítséggel még elboldogulnak otthon –, de mivel télen-nyáron kerékpárral jár, valószínűleg begyulladtak az ízületei.
„Egy ilyen kis faluból a fiatalok, sajnos, mind elköltöznek, az idős szülők magukra maradnak, de ha az ember bevásárol nekik, intézi az orvosi és egyéb ügyes-bajos dolgaikat, segít a házimunkában, a gyógyszerelésben, a fürdésben, tanácsot ad, akkor még jó ideig nem kell elhagyniuk szeretett otthonukat.
Mivel télen-nyáron, hidegben-fagyban-hőségben bicajjal közlekedem, néhány lehúzott hideg évszak után elkezdtek fájni az ízületeim, főleg a térdemben, de a kezem ujjaiban is. Nem vagyok nyávogós fajta, de ez annyira rossz volt, hogy tényleg azt hittem, fel kell adnom a túrázást, ami nagyon megviselt.
Törtem a fejem, eszembe jutott a szomszéd faluban élő hivatásos természetőr barátom, aki egyszer azt mondta, minél jobban fáj a lába, annál jobban megmakacsolja magát, hogy azért sem adja fel, és megy. Úgy éreztem, nekem is muszáj tennem valamit, nem adhatom csak úgy meg magam. Hogy mi bajom volt konkrétan, sohasem derült ki, én egyszerűen csak az öregedésre, meg a hidegre tippeltem, s mivel egy ilyen kis faluból nagyon nehézkes bármiféle szakrendelésre eljutni, az ember próbál magán segíteni. Nem vettem részt semmilyen terápián, a segédeszközök mellett azonban még bevetettem egy-egy kúrát a Béres porcerőből, illetve sima zselatinból. A Béres-kúrát most is évi kétszer, tavasszal és ősszel megcsinálom.”
Erika tehát tudta folytatni a túrázást, tudta folytatni azt az életvitelt, ami boldoggá teszi. Sokan vannak, akik az első nehézségnél feladják, de az ő története azért is tanulságos, mert minimális befektetéssel megoldotta a megoldhatatlannak tűnő problémát. Ha ez az életszemlélet uralkodna idehaza, sokkal több lenne az aktív, tevékeny, egészséges ember. A túrákat hol csapattal, hol egyedül teljesíti, a távolabbi, például Tátra-túrákat társaságban csinálja végig. A hazai túrákat a pénztárcájához és lakhelyéhez méri.
„Mivel a Börzsönyben lakom, s mivel tudvalevő, hogy a szociális szakmában nagyon alacsonyak a fizetések, leginkább csak itt túrázom, mert ehhez nem kell pénz. Ráadásul amikor még nem itt laktam, akkor is ez volt a kedvenc hegységem, szóval most alaposan kiélvezhetem minden zegét-zugát. Azért időnként sikerül eljutnom másfelé, ha csak egyszer vagy kétszer is évente, már az is jó.”
Persze a legfontosabb kérdés talán az, hogy mit, mennyi élményt ad neki a túrázás?
„Erre a kérdésre emelkedettebben tudok válaszolni: mindent! Szabadságot, boldogságot, olyan feltöltődést, amely aztán erőt ad a hétköznapokhoz, s nagyon sokszor még a hitemet is olyan bensőségesen tudom átélni a hegyen, mint semmilyen istentiszteleten sem.
Nem túl könnyű a munkám, nap nap után mással sem találkozom, mint betegséggel, nyomorúsággal, kiszolgáltatottsággal, magánnyal, sokan tőlem várnak vigaszt, megerősítést, örömöt, nekem mondják el, mi bántja őket, mit szeretnének halotti ruhának, milyen konfliktus van a gyerekekkel, rokonokkal.
Ha az ember a hétköznapokban ezerfelé osztja magát, muszáj valahol a kiürített lelkét újra megtölteni, és ennél gyönyörűbb és megfelelőbb helyet nem ismerek a természetnél. S mivel rengeteget foglalkozom emberekkel, talán éppen ezért szeretek a túráimon inkább egyedül lenni, elcsendesedni. Ha felmegyek a hegyre, kigyalogolok magamból minden terhet, amit csak lehet. Közben kattogtatom a kis fényképezőm, igyekszem a legapróbb szépséget is észrevenni és elraktározni magamban. Van, hogy egy-egy kis vers is születik az élményekből. Az egész nap olyanná válik, mint egy friss alámerülés valami tiszta tóban, ahol lemosódik rólam a sok rám rakódott por, meg sár, meg lelki gyötrelem.”
Az már csak a ráadás, hogy a lelkén kívül a testét is edzi a túrázással. Szereti feszegetni a határait, ami sokáig váratott magára. A túracsapat, amellyel régen gyakran ment a hegyekbe, feloszlott, és sokáig várt, hogy újra legyen társasága.
„Néhány évvel ezelőtt aztán vettem egy nagy levegőt, és elindultam egyedül. Először csak olyan utakra vállalkoztam, amelyeken már jártam másokkal, aztán már olyanra is, amely ugyan jelzett turistaút, de számomra még ismeretlen. No, amikor ez is ment, meg mertem próbálni a jelzetlen utakat is. Ehhez persze besegített egy-egy eltévedés is. Aztán már az volt kihívás, hogy úttalan utakon járjak végig egy-egy szép völgyet vagy bércet, csak a térkép szintvonalai, tereptárgyai alapján tájékozódva. Annyira megszerettem ezeket a felfedező túrákat, hogy már leginkább erre vágyom. Tavaly újabb határfeszegetésként megkíséreltük az éjszakai kint alvást egy vadetetőben Hubával, a kutyámmal. S amikor minden gond nélkül ébredtem reggel, jöhetett valami újabb dolog. Ez pedig az idei cserháti ötnapos gyaloglásunk lett, amelyen nem is a teljesítmény, nem a megtett kilométerek vagy a napok száma számított, csupán az, hogy jól érezzük magunkat. Nem vagyok teljesítménytúrázós alkat. Szeretek elszöszölni, bámészkodni, nem haladok gyorsan, tíz percig is képes vagyok elbámulni egy-egy vadvirágot, miközben körbefotózom. Csak egy ponyvát vittem magammal, abból, a túrabotokból és az esőkabátomból építettem menedéket ott, ahol ért minket az este. Hol tóparton, hol szántóföldeket elválasztó bokrosban, még egy temető ravatalozójának teraszán is aludtunk – nincs is annál nyugodtabb hely, ráadásul az ember tető alatt van, s ott a kút. Ezt a tippet egy túrás csoportban olvastam a Facebookon, de sok mást is tanultam ott.
A nógrádi kis falvakban nagyon kedves emberekkel akadtunk össze, volt, akivel hosszasan elbeszélgettem, volt, aki friss kútvizet húzott nekünk, akadt olyan is, aki Hubát kínálta meg száraz macskaeledellel, vagy simogatással, mindenhol mosolyt, jó szót kaptunk.
Az ilyen többnapos túrának külön szépsége az ottani emberekkel megismerkedni. Annyira felemelő volt ez a szabad vándorlás egyedül, amit semmi máshoz sem tudok hasonlítani. Soha ilyet azelőtt nem éltem át. Alig várom, hogy újra jó idő legyen, és felfedezhessünk egy újabb tájat Hubával. Most már tudom, hogy még képes vagyok vagy tán inkább már képes vagyok ilyesmire is.”
Na, és akkor következzék az örök kérdés: nem fél-e egyedül az erdőben, a sötétben?
„A leggyakoribb kérdés, amit hozzám intéznek, valóban ez. Rendszerint azt szoktam válaszolni, szerintem több félnivaló van Pesten az utcán, mint az erdőben. Kitől félnék? Az állatoktól? Jobban félnek szegények tőlünk. Ha pedig például vadmalaccal találkozom, szép lassan, nyugodtan tovább megyek, mert tudom, valahol a közelben van a mamája is, és figyel. Ha én nem ártok a malackájának, akkor ő miért is bántana? Ok nélkül nem ront rám a bozótból.
Abban persze, tudom, kicsit csodabogár vagyok, hogy valamiért a szürkülő, sötétedő erdő különösen nagy nyugalommal tölt el, és ezzel nincs mindenki így.
Nem is kell senkinek egyedül túráznia, csak ha belülről van erre ösztönzése. Nekem mindenesetre ezek adnak a legtöbbet, mert ilyenkor kizárólag a természetre koncentrálok, nem oszlik meg a figyelmem az esetleges túratársak és a körülöttem felfedezhető részletek között. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretek barátkozni, mert nagyon is szeretek, és a túrázás kapcsán már sok kedves emberrel összehozott a sors, akár csak egy órára vagy hosszabb távra is. Azt nem állítom, hogy soha az életben nem éreztem félelmet túra közben, de akkor is inkább olyasmitől, hogy tudtam, azon a területen, ahol rám sötétedett, szoktak vadászni. Egyébként az ember ebben is tud edződni, változni – no persze ha akar. Ahogy jómagam is igyekszem egyre kijjebb tolni a saját kis kerítésem léceit. Egészen elképesztő, mi mindenre képesek vagyunk, ha próbálgatjuk a határainkat, és van bennünk kellő elszántság és akarat.”
Tippek kezdőknek és megszállott kóborlóknak
Bozsoky Erikát megkértük, adjon néhány tippet azoknak, akik szeretnének hosszabb túrára indulni.
„Az abszolút kezdőknek először könnyebb erdei sétákat ajánlanék, aztán ezeket lehet nehezíteni. Ilyesmihez nem is kell társ. Persze az emberek nagy többsége inkább szeret valakivel együtt menni. Hátha akad vállalkozó szellemű barátnő, barát. Ha az ember rákap az ízére, már maga kíván többet a gyaloglásból. Sok túraszakosztály is van, lehet találni korban is hozzánk illő csapatot. Az első munkahelyemen is volt ilyen szakosztály, amely egyben új barátok szerzésére is ad lehetőséget, sőt egyik legkedvesebb barátnőm egy mátrai túra alkalmával ismerkedett össze leendő férjével. Az ilyen csapatok azért is hasznosak, mert nem mindenki tud egyedül tájékozódni az erdőben térkép alapján – így viszont nyugodtan rábízhatjuk magunkat valakire, nekünk pedig csak az élvezet marad. Aztán szép lassan el lehet lesni a társaktól a praktikákat akár tájékozódásban, akár öltözködésben, akár az eszközök használatában. És ne essék tévedés! Azért, mert kiépült a túrázás köré egy iparág, nem kell ehhez semmilyen hiperszuper felszerelés, elég egy kényelmes edzőcipő is a kezdéshez. Én tavalyig a fiam levetett iskolai hátizsákját hordtam az egynapos túráimra, és tökéletesen megfelelt az is. Ha valaki egy idő után esetleg kedvet kap magányos túrákhoz is, azt tanácsolnám, hogy mindig tájékoztasson egy ismerőst a tervezett túra útvonaláról, hogy ha netán eltévedne, vagy valami probléma adódna, tudják, merre kell keresni őt. Nem mindenhol van a hegyekben térerő, jó, ha tud róla valaki, merre kóborlunk éppen.”
