Vőlegényem élsportolómúlttal a háta mögött, én nyári táborok hosszú túráinak emlékével indultam a 2429 méteres Kis-Viszóka-csúcsra. Közepes edzettség, érthető fáradtság, kérdések: milyen lesz a szintemelkedés? Csúszós a pálya? Egyáltalán melyik ponton fogunk kiszállni? A tapasztalt túracsapat tagjait látszólag egészen más foglalkoztatta, viszont első mászóként evidens felvetések kergetőztek a fejemben – de a Tátra mindenre válaszolt.
Első megálló: Sziléziai menedékház (1676 méter). Még elég a pulóver, kabátunkat a szendvicsektől és italoktól súlyos hátizsák mögé gyűrve cipeljük. Van erő, kitartás, lendület, a megálló besorolása szerint könnyű terep, és ezzel nem lehet vitatkozni, itt billen át a mérleg. A menedékháztól – amely nevét meghazudtolva 40 ezer forintért ad ágyat – új lendületre van szükség, lábunk alatt a köves föld helyett megjelennek a hófoltok. Első alkalommal egyszerre okoz kellemes és kellemetlen meglepetést a kövekből kirakott ösvény, amit önkéntesek hordtak fel csaknem 1800 méterig. Kellemes, hiszen a szűz talaj helyett kövekből álló lépcső vezet a csúcs felé, és kellemetlen, mivel lefarag a hegymászás élményéből. Igaz, ez a gondolat sem foglalkoztat tovább néhány percnél, a szintemelkedés és a látvány mindenről elvonja a figyelmet, míg az egyre nehezedő levegőért a szomszédos Felkai-tó látványa kárpótol. A csúcs még messze, ezzel együtt a holtpont is.
Ahogy felemelem a tekintetem, meglátom a Kis-Viszókát, és újabb kérdés vetődik fel bennem: biztos felérek?
Második megálló: Lengyel nyereg (2200 méter). Mindent hó borít. Csúszós, kásás, látszólag biztos talajt fed, ám miután egy lefelé érkező férfi lába combtőig süllyed egy óvatlan lépés után, eláll minden szavam. Ebben a magasságban semmit sem szabad alábecsülni. Egyetlen métert sem. A nyeregbe érve elönt a félelemmel vegyes dac. Már nincs a lábunk alatt az önkéntesek által kirakott út, már nem nyújt kapaszkodót a hegy oldalába vert lánc, és az emelkedő miatt szemünk elől vesztjük a csúcsot. Mégis ez ad erőt, mondván, ha eddig felértünk, akkor felhúzzuk magunkat. Itt már kevés az ember lába, kézzel tartjuk és húzzuk magunkat.
Körülbelül ötpercenként állunk félre, hogy a szemből érkező túrázóknak utat engedjünk és pihenjünk. A levegő egyszerre végtelenül tiszta és nehéz, a kabát sem melegít igazán, ujjaink vörösek a hideg és a durva szikla érintése miatt, az éhséget nem érezzük, de tudjuk, hogy ennünk kell. Mégis mindez eltörpül az utolsó lépések alatt. A csúcson már nincsenek kérdések, egyedül végtelennek mutatkozó magasságok és mélységek. Felérünk a Kárpátok legmagasabb hegyvonulatának csúcsára, 2429 méter. Minden távolinak tűnik, a gondok is. Úgy képzelem, ez az érzés ejt rabul, hogy újra és újra elinduljunk a hegyekbe – és aki elég mélyen a szívébe zárja a csúcson megélt perceket, az újra elindul.
Első mászóként az élményt azonnal aggodalommal teli órák követik, amit a lefelé menet okoz.
Az emelkedőn még felkapaszkodtunk, de lefelé már nehezen találunk stabil pontokat. Hirtelen megértem, hogyan szedi áldozatait a Tátra. Dacára a bevált túrafelszerelésnek, mint a jó bakancs és a vízálló szerelés, igazi segítségre nem számíthatunk. Sokkal lassabban érünk le a csúcsról, mint ahogy fel. A csúszós hó és az éles szikla nehezíti a pályát. Nézem a haladókat, a hegymászókat, a technikát lesem, de kiderül, hogy egy trükk van: koncentráció és higgadtság. A vőlegényem segítsége nélkül talán nem is érnék le. Holtpont.
Újra 1800 méteren vagyunk, a mesterségesen rakott úton járunk, ismét kimelegedünk. Kevesebb súllyal a hátunkon megkönnyebbülve nézzük a zergéket. Mégis az utolsó méterek a legnehezebbek, nyakunkba szakad az ég, elfogy az italunk és élelmünk, nem beszélve a szükségletekről. Első mászóként számoltam vele, hogy nem lesz kihelyezett illemhely a Tátrában, hogy a szemetünket magunk cipeljük, de a valóságban ez egy árnyalattal nehezebb.
Csak megyünk lefelé, egyik láb a másik után, nevetünk a fáradtságtól és a szépségtől.
Kilenc óra alatt tesszük meg a 17 kilométeres távolságot, aminek része a kezdeti lelkesedés, az erő, a 2429 méteres csúcs, a gyönyör, a holtpont, a fáradtság, a fájdalom és az élmény, ami egy újabb csúcsig visz. Köszönet érte id. Péceli Tamásnak.
(A szerző felvételei)
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
