Ki tudja, miért éppen a negyvenegy, de miután betöltöttem, erős késztetést éreztem, hogy némileg egészségesebben éljek, ezért elhatároztam, hogy rendszeresen látogatom a konditermeket, pedig fiatalon elhatároztam, hogy én aztán sosem megyek le súlyokat emelgetni. Középkorúként aztán megváltozott a véleményem, s a lelkesedésem az elmúlt három évben semmit sem lankadt. Nyilván sosem lesz kockahasam, hatalmas bicepszeket sem növesztek, s a koplalást sem iktattam be az életembe, de érzem magamon a változást. A hátam és a derekam három éve nem fáj, jobban bírom a hétköznapi megterheléseket, s az önbecsülésemnek is jót tesz a rendszeres testedzés.
Emellett a menyasszonyommal régóta dédelgetett álmunk volt a kirándulás, de jobbára mindig ráfogtuk az időjárásra, a sok munkára és az egyéb elfoglaltságokra az örökös halogatást. Talán éppen a koronavírus-járvány adta meg a kezdő lökést, mert a külföldi vagy belföldi városlátogatásos nyaralásunkat ebben az évben kihagytuk, s úgy gondoltuk, az erdőben, a természetben tökéletes védettséget élvezünk. Így aztán vásároltam egy Mátra-térképet, s elutaztunk Galyatetőre három napra.
Tulajdonképpen hálás vagyok szeretett osztályfőnöknőmnek, aki az általános iskolában négy és fél éven keresztül ösztönzött bennünket a mozgásra, a természetjárásra, s kellemes emlékeket őrzök a vándortáborokról, az erdei túráinkról.
Mindettől függetlenül az amatőrök lelkesedésével indultunk útnak, de Galyatető előtt útba ejtettük a Kékest. Mi mással is kezdjünk egy remélhetőleg hosszú távú, egészségesebb életmódot, mint hazánk legmagasabb pontjával.
Kilátás a tv-toronyból a Kékesen
Az autót a parkolóban hagyva, a tv-torony legfelső szintjén erőt gyűjtve néztünk körbe, mennyire gyönyörű is a táj, majd visszatérve a földre, megkerestük a kék sávjelzést. Talán éppen azért azt, mert az Országos Kéktúra része, gondoltuk, mi bajunk lehet. A sípálya tetején bevetettük tehát magunkat a rengetegbe, s bár csak száz métert tettünk meg, a kilátó és a sípálya környékén tapasztalt hangzavar, nyüzsgés pillanatok alatt elillant, s a különböző neszek, zörejek, madárcsivitelés vette át a terepet. No meg egy borzasztóan meredek szakasz a hegyoldalban, amely igencsak megdolgozta a vádlinkat. Örömöm, miszerint ereszkedni könnyebb a hegyről, gyorsan tovaszállt, mert a felismerés az agyamba villant, miszerint a szintkülönbséget visszafelé is le kell majd küzdeni.
Rejtély a kereszteződésben
Gabi emlékét egy síremlék őrzi a Mátrában egy négyes kereszteződés közepén. Hiteles forrás nem áll rendelkezésre, ki is volt a férfi, akinek a holttestét 1930-ban találták meg az erdőben, így aztán a nevét is homály borítja, de a néphiedelem szerint favágó volt. Az emlékhelyet 2010-ben fejfával egészítették ki, s olykor mécses is kerül a kőkupacra.
Sebaj, kirándulunk. Ekkor még nem vettem magamnak a bátorságot, hogy túrázást emlegessek, elvégre egy hatfős nyugdíjascsoport olyan tempóban ért be, majd hagyott le bennünket, mintha autópályán a külső sávban döcögnénk egy Barkasszal, s elsuhant volna mellettünk egy sportautó. Különösebben azonban nem éreztem kínosnak, mert szét is váltak útjaink, s tovaindultunk a kék kereszt jelzésen, amely egy sétálhatóbb, de továbbra is lankásabb rész volt egészen „Gabi haláláig”, onnan pedig rátértünk a sárga kereszt jelzésre, amelynek terepadottságai szintén lehetőséget adtak a beszélgetésre, illetve hogy elmerengjek azon, a többség miért is hanyagolja a természetjárást. Mert aki nem szereti a kaptatókat, biztosan talál könnyebben teljesíthető távokat is.
Bár a Csupasport is foglalkozott a témával, összességében sosem volt problémám a térképolvasással. Így aztán aggódva figyeltem, hogy utunk végéhez közeledve továbbra sincs olyan méretű emelkedő, mint amilyen lejtőn ereszkedtünk korábban.
Gondolataimat kis időre elhessegette az út felett átívelő monumentális síugrósánc látványa, amelyet a harmincas években építettek, a hatvanas években felújítottak, s a nyolcvanas évekig használtak is.
Az elmúlt negyven évben azonban a rozsdásodó betonszerkezet szinte teljesen beleolvadt a környezetbe. Közben a sárga kereszt jelzéses út véget ért az erdőben, s ekkor elénk tárult, amitől leginkább tartottam. No nem a kék sáv jelzés, amelyen tovább kellett haladnunk, hanem az ezerötszáz méter hosszú sípálya. Az addig megtett nagyjából öt kilométer semmiség volt az utolsó másfél kilométerhez képest. Azért arra büszkék voltunk, hogy a tűző napon vánszorogva egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy a jövőben hanyagoljuk a kirándulást. Mondjuk nem sok hiányzott, hogy a helyszínen edzőtáborozó downhilles srácokat megkérjem, a kísérőautóval vigyék már fel a seggünket a sípálya tetejére.
A Kékestől Galyatetőig autóval megtett negyvenperces úton egy vert sereg megmaradt lovagjainak éreztük magunkat, akiket azon az estén nem kellett álomba ringatni.
Másnap viszont a megszokott lelkesedéssel és újult erővel kerekedtünk fel, s kinéztük a Galyatető–Mátraszentlászló közötti távot. Nagyjából szintén hat–hét kilométer várt ránk, de mintha kicsit magabiztosabban közlekedtünk volna az erdőben. Nem állítom, hogy meg tudtuk volna különböztetni a Pompás virágbogarat a Smaragdzöld virágbogártól, illetve a juhar- és az égerfa kérgét, de végre túrázóknak éreztük magunkat. A sárga sáv a Piszkés-tetőn keresztül vezetett, ahol vízátfolyásokon, mocsaras területeken gázoltunk át, de nemcsak az időjárás következtében kidőlt hatalmas fák törzse és gyökérzete lassította utunkat, hanem a 900 méter felett talált vadmálnabokrok termésének szemezgetése is. Szerencsére medvékkel nem kellett osztoznunk a csemegén.
A Piszkés-tető
Még a völgyből felhallatszó, összetéveszthetetlen vaddisznóröfögés sem ijesztett el, igaz, fél szemmel azért mindig a távolt pásztáztam.
Valójában nem is tudom, hogyan reagáltunk volna, ha találkozunk egy kondával. Mint ahogyan értetlenül álltunk a fura, sóhajtásnak vagy inkább kísérteties szuszogásnak tetsző nesz előtt, amelyet az erdő mélyén mindketten közelről és élesen hallottunk a hátunk mögött.
A városi zajtól második napja távol kerültünk, s a különböző neszekre és avarzörgésre lényegesen kifinomultabban figyeltünk, végül azonban semmi probléma nem történt, Mátraszentlászlón elfogyasztottuk szerény ebédünket, majd a kék sáv jelzésen – vélhetően a vízfolyás kiszáradt medrében – kaptattunk a meredeken, majd a Csillagvizsgálót megkerülve, lényegesen rövidebb úton értünk vissza Galyatetőre. Este még sétára is maradt erőnk a környéken, ahol a mókusok zavartalanul ugrabugrálnak a közvetlen közelünkben.
Sajnos harmadnapra hatalmas eső zúdult a hegyre, így aztán bevettük magunkat a gyöngyösi Mátra Múzeumba, ahol kellemes meglepetés volt a Mátra gazdag növény- és állatvilágát bemutató interaktív elemekkel kiegészített kiállítás. Összességében kijelenthető, hogy amatőrként, mindennemű tapasztalat nélkül tökéletes túrázáson vettünk részt, s biztosan nem ez volt az utolsó.
Konklúzió, hogy amit a Csupasporton is bemutattunk már a túrázásról, azt személyesen is megtapasztalhattam, pedig kétnapos túráink csak részben tartogattak meredek emelkedőt, s valóban, a legfontosabb a jó társ(aság) és a jó túrabakancs, továbbá a megfelelő térkép és a folyadékpótlás. Sosem voltam szilfid alkat, soha nem is leszek, de a fentebb említett konditermi edzésnek is köszönhető, hogy a túrázás valódi élmény volt, s már tervezzük is a további terepszemléket.
Címlapfotó: Látkép a galyatetői kilátóból
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
