Az utolsó harmad: küzdelem a sötéttel

 

Végéhez ért a Kinizsi Százas túraútvonalát bemutató sorozatunk, amelynek első részében a rajttól Dorogig, második részében a Dorogtól Bányahegyig tartó útvonalat dolgoztuk fel.

Ahhoz, hogy elkapjuk a befejező epizód hangulatát, gondoljuk el, hogy már sötétedés után, 70 kilométerrel a lábunkban állunk egy ellenőrzőpontnál, ahol jó a társaság, tábortűz ég, meleg tea fogad. Tudjuk, hogy még korántsem ért véget szenvedésünk, sőt most jön az „igazi Kinizsi”, az éjszakai szakasz, amitől a legtöbben tartanak. Az erdő koromsötét, csak a fejlámpánkra és a hozzánk hasonló elvetemült túrázókra támaszkodhatunk. Könnyen indulnánk tovább?

„Mindig kell egy kis lelkierőt gyűjtenem, hogy innen elinduljak a sötét erdőbe… Itt világos van, sok az ember, ha hűvös van, még tüzet is szoktak gyújtani, tehát jó ide megérkezni, a kis civilizációba – mondja a Kinizsit négyszer már végigjáró Hajnalné Filipich Adrienn, aki a korábbi szakaszok bemutatásában is segítségünkre volt. – Próbálom mindig úgy intézni, hogy ne induljak innen egyedül. Valahogy jólesik, hogy nem kell magányosan bóklászni az éjszakában. Ilyenkor ösztönösen összébb húzódnak a résztvevők, többször kialakulnak kisebb-nagyobb csoportok. A terep nem nehéz, szint is kevés van. Koldusszállásnál kell figyelni a jelzésváltásra, de mivel ez ellenőrzőpont, nem lehet elvéteni.

Nekem a legnagyobb nehézséget az álmosság szokta jelenteni. Bármilyen furcsán hangzik, lehet menet közben aludni.

Sokszor kiesnek részek, nem is tudom, hogy jutottam el oda, ahol éppen vagyok. Volt már, hogy nekimentem fának véletlenül, mert kicsit kanyarodott az ösvény.”

Koldusszállás a következő pont, ahol sok túrázó fel szokta adni. Bányahegytől jó tíz kilométer, azaz átlagos tempóban két-két és fél óra a távolság, de ez az éjszaka kellős közepén sajgó lábbal és egyéb kisebb-nagyobb sérülésekkel menetelve nagyon soknak tűnik. Ha valaki túl sokat marad az ellenőrzőpontnál, és enged szervezete belső, pihenést követelő hangjának, egy idő után már úgy érzi, képtelen lábra állni, és inkább kihagyja a hátralévő 18 kilométert. Pedig a hajnal és az előbukkanó napsugarak a legtöbb bajra gyógyírt jelentenek.

„Az utolsó 18 km, Koldusszállástól a célig a leghosszabb szakasz, szinte sohasem ér véget… Nagy segítség, amikor végre kivilágosodik. Részben a fény miatt, részben még a hangos madarak miatt az ember új erőre kap. A leküzdhetetlennek tűnő álmosság elmúlik.

A Szent Péter templom romja után van egy rövid, de nehéz rész. Elég meredeken lejtős, keskeny, köves szakasz ez. Nagyon kell figyelni. Ha ezen túlesik az ember, utána már csak hat kilométer menetelés aszfalton.

Nekem nagyon rosszul szokott esni. Előfordult már, hogy próbáltam valami kocogásfélét művelni, hogy minél hamarabb túl legyek rajta.”

Bajon keresztül Tatára beérve viszont már csak a jelzésekre kell figyelni, és előbb-utóbb eljön a cél. Ami egy kicsit másabb a vártnál…

„Érdekes érzés, nagy megkönnyebbülés, bár kicsit puritán fogadtatás. Piros szőnyeget várnék, éljenző tömeget, üdvrivalgást. Ehelyett fáradt arcok közömbösen gratulálnak a teljesítéshez, és mindenütt furcsán mozgó zombik. Érdekes látvány… A levesről egyszer megkérdeztem, pontosan mi van benne, így tudom hogy palócleves. Amúgy mindegy, itt már bármi jólesik. A végére marad az utolsó megméretés: eljutni a vasútállomásig. Kivéve, ha valaki olyan szerencsés, hogy van hazafelé fuvarja.”