Sok éve annak, hogy először hallottam a geocaching kifejezést. Talán egy cikket olvastam róla, de hiába tetszett meg már elsőre is az ötlet, hogy elrejtett „geoládák” után kutassak, sokáig egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Néhány hete aztán valahogyan újra belebotlottam a témába, és ezúttal már nem hagytam veszni a lehetőséget. Úgy döntöttem, letöltöm androidos okostelefonomra a hivatalos Geocaching alkalmazást, és belevágok a kalandba.
Bevallom, az első próbálkozásom nem sikerült a legjobban. Az alkalmazás működésével nem volt gond, az teljesen egyértelmű: megnyitva egy térképet látunk, amelyen zöld ikonok jelzik a ládák helyét. Nekünk nincs más dolgunk, mint a legszimpatikusabb célpontot kiválasztva elindítani a navigációt. A program iránytű segítségével az adott helyszínre vezet, és jelez, amint elég közel értünk a rejtekhelyhez. Ezt követően telefonunkon elolvashatjuk a láda helyének leírását, igénybe vehetünk kis tippet a megtaláláshoz, és ha végképp nem járnánk sikerrel, elolvashatjuk más felhasználók értékeléseit, amelyekben akár magáról a ládáról is találhatunk képet. A ládát ennyi segítséggel szinte lehetetlen nem megtalálni, gondolná az ember – az én első három keresésem mégis csúfos kudarccal zárult. Mi történt pontosan?
A teljes képhez hozzátartozik, hogy munkából tartottam hazafelé, és meglehetősen sötét volt már. Az első lelőhely Budapesten, a Bem József téren, az 1848–49-es szabadságharc honvéd altábornagya szobrának környékén volt. A navigációval könnyen odajutottam, azonban hiába bóklásztam percekig a környéken, és néztem be még a sövények közé is, nem találtam semmit. Könnyen elképzelhető, hogy ha nappal járok arra, észreveszek valami szokatlant, ami felett a közvilágítás kínálta fényviszonyok között elsiklott a tekintetem. De mindegy, mentem tovább.
Második célpontom a Bem tértől mindössze néhány száz méterre, a Dunával párhuzamosan haladó járda mellett várt rám. Telefonom egy fából készült hirdetőtáblához vitt, egyértelmű volt, hogy azon vagy abban kell keresni az elrejtett ládát. A hirdetőtábla sarkai tele voltak pókhálóval, mindegyik közepén méretes keresztespók ücsörgött, és várt következő áldozatára. Mivel gyerekkorom óta irtózom a pókoktól, egyértelmű volt, hogy nem most győzöm le a fóbiámat, így fájó szívvel ettől a ládától is elbúcsúztam. Hazafelé tartva aztán eszembe jutott, hogy teszek egy utolsó próbált.
Az Örs vezér terén megnyitottam az alkalmazást, és felettébb megörültem, amikor az IKEA környékén, a rendelőintézet oldalában ládát jelzett. Megtalálni azonban ezt sem sikerült, hiába jártam be alaposan a környéket. Valószínűleg egy árokba kellett volna lemásznom hozzá, de annyira fáradt voltam a nap végéhez érve, hogy erre sem energiám, sem kedvem nem volt már.
Első geoládám tartalma – a papírra minden megtaláló felírhatja nevét és a megtalálás dátumát
Első ismerkedésem a geocaching világával így totális csőd lett, de mivel nem akartam ilyen csúfondárosan megfutamodni a kihívástól, adtam magamnak még egy esélyt. Néhány nappal később, ugyancsak munkából hazafelé tartva – de még világosban – a Széna térnél jártam villamossal. Megnyitottam az alkalmazást, kinéztem egy geoládát, amelyet a közelben lévő Hattyúháznál rejtettek el, és megindultam felé. Két perc sem kellett hozzá, és már a helyszínen, egy kisebb park bejáratánál voltam. „Kő mögött” – szólt a ládához csatolt tipp, és erre ezúttal rájöttem. A kövekkel kirakott domboldal egyik üregében, kisebb kavicsok mögé rejtve megtaláltam életem első geoládáját! A kis diafilmes doboz méretű pakkban a papírfecnik között találtam egyet, amelyen még volt hely, és elődeimhez hasonlóan felírtam rá a nevem, illetve a megtalálás dátumát.
Belvárosi geocachingtesztem így összességében sikerrel zárult. A kezdeti nehézségeket az első találat öröme könnyen feledtette, így nem zárom ki annak lehetőségét, hogy valamikor a jövőben folytatom a ládavadászatot. Néhány tanulságot azért levontam. Ezentúl kizárólag nappal hódolok ennek a hobbinak, illetve hacsak tehetem, kerítek magam mellé társaságot, hiszen úgy mégis izgalmasabb és mókásabb, mint egyedül.
