A teljesítménytúrák nem gyerekeknek valók. A nagy távok, a szintidő miatti menéskényszer és számos egyéb apróság miatt sosem éreztem késztetést arra, hogy kislányommal és feleségemmel útnak induljak, nemrég azonban betöltötte a hetedik életévét, és mivel az utóbbi időben egyre elterjedtebbek a különböző instant körtúrák, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy kipróbáljunk egyet. Választásunk a Szénás Kör 11 kilométeres, családi távjára esett, részben azért, mert földrajzilag ez van hozzánk a legközelebb.
A rajt (és a cél) helyszíne könnyen megközelíthető helyen található, a solymári Apáczai Csere János Művelődési Ház ablakában leolvasom az első QR-kódot, megadom a nevezéskor kapott azonosítót, és már indulunk is. Az út kezdetben a községben vezet, de nem sokat kell mennünk, hogy kiérjünk egy szántóföldre, és onnan már közel az erdő. Az itiner pontos, az utasításokat követve nem lehet eltéveszteni a haladási irányt, az egész 11 kilométeres kör alatt két jelet (zöld és sárga sáv) kell követnünk.
Valamivel több mint három és fél óra kellett a túra végigjárásához
„Apa, sok van még hátra?” – hallom az első kérdést úgy másfél kilométer megtétele után, és egy pillanatra felötlenek bennem a rossz emlékek.
Kislányom úgy hároméves lehetett, amikor először túrázni vittük, de nagyjából tíz méter megtétele után kijelentette, hogy fáj a lába, a tanösvény bejárása helyett így inkább visszatértünk a játszótérre. Szerencsére most sikerül elterelni a figyelmét, és amúgy is élvezi a sétát, az út mellett haladó Paprikás-patak vizét például szívesen megkóstolná, ha már a neve alapján biztosan paprika ízű. Hamarosan egy tisztásra érünk, a farönkök és asztalok kísértésének nem tudunk ellenállni, és az otthon sült brownie-t elpusztítjuk tízóraira.
A túrát a Jegenye-völgyben folytatjuk, aminek bejárása a program legjobb része.
Az út kényelmesen széles és könnyen járható. A patak végig a jobb oldalunkon csordogál, több kisebb híd vezet át fölötte, itt-ott pedig kisebb vízesésekre leszünk figyelmesek. A legnagyobbnál letérek az útról, hogy jó képet készítsek róla, de ahogy egy meredek rész felé közeledem, hogy a fák takarását kikerüljem, kislányom hirtelen megijed. Csak visszaérve hozzá jövök rá, hogy az ő nézőpontjából úgy tűnt, mintha egy szakadék felé közelednék, nem láthatta, hogy az út csak erősen lejtett.
Elhagyott szemüveg keresi gazdáját – Fotók: Nagy Zsolt
Az első ellenőrzőpontot – egy híd lábánál felerősítve – könnyű kiszúrni, a kellemes erdei sétát azonban ezt követően kissé illúzióromboló módon egy forgalmas út töri meg. Szerencsére nem kell sokat mellette haladni, a sárga sáv hamar visszakanyarodik az erdőbe, és rátérünk a túra második szakaszára, ami gyerekeknek a legtöbb kihívást tartogatja. Nem azért, mert egy darabig elénk kerül egy nagyobb, feltűnően lassú nyugdíjas csoport és még az ösvény is összeszűkül, sokkal inkább a folyamatosan emelkedő út miatt. Kislányomnál itt észlelem az újabb holtpontot, de a célban őt váró faérem gondolata, és az otthonról hozott szalámis szendvics megteszi a hatását.
Nyolc és fél kilométernél érjük el a Muflonitatót, ahol rutintalanul állatokra számítunk, de csak egy zárva tartó kocsmát találunk – szerencsére az ellenőrzőpontot az itiner alapján gyerekjáték megtalálni. Újabb tisztás következik, a leírás szerint a kék háromszöget követve szép kilátás vár ránk, de a család 2:1 arányban leszavazza a pluszmétereket, és inkább a solymári visszakanyarodásra szavaz. Moroghatnék, de nem szólok semmit, mert a zöld sávot először eltévesztem.
A fákon két zöld jel is található, legalábbis színtévesztőként mindegyiket annak látom, és ahogy annak lennie kell, a rossz irányba indulunk el.
Még jó, hogy viszonylag korán ráérzek, hogy nem jó irányba tartunk (nem kéne már Solymártól távolodni…), és visszakanyarodva rálelünk a helyes ösvényre. A hátralévő táv valamivel több mint 2.5 kilométer, és végig lefelé vezet, ez azonban nem jelenti, hogy ne várna ránk itt is egy kis megpróbáltatás.
Erdei sikló napozott a köves úton, közeledtünkre elkúszott az aljnövényzetbe – Fotók: Nagy Zsolt
Az előző napok csapadékos időjárása megtette a hatását, a talaj saras és csúszós, így óvatosan, néhol oldalazva haladunk. Nem mintha zavarna, legalább kalandos a lejutás, és ekkor még nem is tudjuk, hogy a legnagyobb még hátravan.
Túráim során sokfajta állattal találkoztam már, erdei siklót azonban most pillantok meg először.
Amikor észreveszem, teljes hosszában (legalább másfél méter) a széles, köves úton élvezi a napsütést, még meghökkenésem és hirtelen felkiáltásom sem ijeszti meg, mire azonban feleségem a kislányommal beér, és előveszem a mobiltelefont, szépen elslisszol. Az izgalmas találkozás után percekkel visszaérünk Solymárra, az utolsó kilométert már újra aszfalton tesszük meg. A művelődési háznál a QR-kódot bő három és fél óra elteltével csipogtatom le, az éremért a közeli cukrászdát keressük fel. Itt találkozunk a Szénás Kör ötletgazdájával és üzemeltetőjével, Perl Gergellyel, aki a többi célba érőhöz hasonlóan személyesen adja át az érmeket, miközben vált velünk néhány szót. Kislányom közben büszkén eszi jól megérdemelt fagyiját, remélhetőleg közte és a túrázás között ez egy gyönyörű barátság kezdete.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
