„Ha jogszabály másként nem rendelkezik, az állam 100%-os tulajdonában álló erdőben az erdőgazdálkodó köteles tűrni az egyéni szükségletet meg nem haladó mennyiségű gomba, vadgyümölcs, gyógynövény gyűjtését, valamint forrásvíz elhordását.”
A „2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról” VII. fejezetében a 69. § 7. pontja mondja ki az idézett részt, amelynek értelmében túrázásaink és kirándulásaink alatt jogunk van ahhoz, hogy amit utunk során találunk, azt saját szükségletünk erejéig magunkhoz vegyük. Érdemes figyelemmel lenni az erdő által kínált svédasztalra, amely évszakonként változik. Lássuk, az őszhöz közeledve mire számíthatunk.
1. Vadszeder:
Fekete színű, édeskés termését és zöld levelét is gyógyhatásúnak tartják, de míg utóbbit haza kell vinni, hogy megszárítsuk és teát főzhessünk belőle, utóbbi a fáradt túrázó azonnali felfrissülésére is alkalmas. Leginkább erdőszéleken, tisztásokon, cserjések környékén található, gyakran alkot szúrós, áthatolhatatlan bozóttömeget.
2. Áfonya:
Borsó nagyságú, kék színű termése a vadhúsból készült ételek remek kiegészítője. Savanyú talajú tölgyesek és bükkösök lakója, de behúzódik az ültetett fenyvesek szélére is. Alacsony növésű (30–60 cm), gazdagon elágazó félcserje. Legyökeresedő ágai, hajtásai szögletesek, zöldes színűek, levelei tojásdadok, kihegyezettek, finoman fűrészesek. Bogyója gyümölcssavakat, cukrot, pektint, cseranyagot, vitaminokat, sok vasat, A-, D- és C-vitamint tartalmaz.
3. Csipkebogyó:
A vadrózsa és a japán rózsa gyógyhatású áltermése, népies nevei: csipke, csitkenye, hecsedli, hecserli, seggvakaró, bicske. A-, B1-, B2-, és K-vitamin található benne, de legfontosabb hatóanyaga a természetes C-vitamin. A csipkebogyó az első őszi fagyok idején érik be. A termés színe változó, a narancssárga színű még nem egészen érett, míg a mélyvörös már puha húsú, túlérett. Jóllehet a túlérett bogyó édes, C-vitamin-tartalmának nagy része ekkorra elvész. Önmagában nem fogyasztják, helyette gyógyteát, gyümölcsbort, szörpöt, lekvárt és mártást készítenek belőle.
4. Kökény:
A rózsafélék családjába, azon belül a szilvafélék közé tartozó cserjetermetű növényfaj. Lelőhelye hegyoldalak, erdőszélek, cserjések és napfényes erdők, közel 1500 méteres magasságig felhatol. Termése apró, kékesfekete, csonthéjas. Éretlen termésének húsa erősen fanyar ízű. Akkor érdemes gyűjteni a gyümölcsöt, amikor a dér már megcsípte, ekkorra megpuhul, fanyarságából veszít, és enyhén édes íze lesz.
5. Fekete bodza:
Rendszeresen megtalálhatjuk az árokpartokon, útszéleken, az akácosokban, az erdőszéleken és – mivel a szennyezett levegőt jól tűri – a városokban is. Három–tíz méter magasra megnövő terebélyes cserje vagy fa. Termése fekete színű csonthéjas bogyó. Virágait cukorral, citrommal és vízzel erjesztve finom, enyhén szénsavas üdítő ital kapható. Bogyói szederrel vagy almával vegyítve lekvár főzésére alkalmasak. A zöld részeket, így a virág kocsányát azonban el kell távolítani, mert mérgezőek!
6. Homoktövis:
Sarjtelepes, sűrű bozótot alkotó, ágas-bogas, három–öt méter magasra növő tövises cserje, vagy esetenként tizenegy méterre is megnövő kis fa. Kétlaki, szélporozta növény, termése narancssárga bogyó. A termések vöröslő narancssárgák, 6–8 mm hosszúak, savanykásak. A homoktövis védi és erősíti az immunrendszert, növeli szervezetünk védekezőképességének hatékonyságát, késlelteti az öregedési folyamatokat. Feldolgozva dzsem, bor, ivólé, likőr, zselé, sőt olajtermék is készül belőle.
7. Gombák:
Az ehető gombák közül a kirándulók által legsűrűbben megtalálhatóak és legkedveltebbek a csiperke-, róka-, rizike-, a szegfű-, az őzláb-, a galamb- és a laskagombák. Ha olyan céllal indulunk útnak, hogy gombát gyűjtünk, mindig legyen nálunk az azonosításukat segítő határozó. Fogyasztás előtt pedig mindenképp mutassuk meg a gombát szakértőnek, aki képes kiszűri a mérgezőt.
