A Pilisi Parkerdő varázslatos helyének megtekintéséig mindössze néhány göröngyös kilométer megtétele szükséges. Indulásom előtt szelesebb, felhősebb idő ígérkezett. Tartottam tőle, hogy ez kicsit ronthat a kilátáson, és mivel saras terepre számítottam, bakancsot húztam a kiránduláshoz. Túrám célpontja több irányból megközelíthető, például Szentendre felől az Anna-völgyi vízeséstől, ahonnan mintegy hat kilométer hosszú lankásabb terepen lehet eljutni a célig.
Én Pomáz irányából, a Vróci út végétől indultam, innen nagyjából két és fél kilométeres, ám meredekebb, közepes nehézségű túrával értem el a magaslatig.
Nem véletlenül választottam az utóbbi alternatívát, ugyanis útitársam egy örökmozgó törpe tacskó volt, aki szintén imádja a természetet és a kihívásokat. Indulás után aszfaltos, lankás út vezetett néhány száz méteren át, a kopár fák és a száraz avar miatt késő őszi hangulatba kerültem. Ám a kellemes tizenöt fok mégis arra engedett következtetni, hogy a tavasz igenis meglibbentette szárnyait. Túrakabátomat a derekamra kötöttem, mert a nap eleji felhős idő szintén csak a földanya kósza trükkje volt.
Négylábú barátokkal is kényelmesen teljesíthető a túra – Fotó: Pertl-Balázs Nikolett
Ahogy egyre beljebb haladtam, követve a pihenőig vezető világoszöld sáv túrajelzést, úgy bontakozott ki egyre jobban a természet. Az erdőbe érve úgy éreztem, mintha Óz terítette volna elém barna köves földút ösvényét, amely egyértelműen jelezte haladási irányomat. Az erdőben szurdok jellegű vékony ösvény következett mintegy fél kilométeren át, amelyen a csúszós, száraz avar miatt óvatosan kellett lépkednem. Körülöttem a meredek falak mindkét oldalról uralkodón tekintettek a mélybe, alattam pedig kiszáradt patakmeder követte utamat.
Ezt a turistajelet kell követnünk – Fotó: Pertl-Balázs Nikolett
A szurdok végén néhány színes deszkából álló kis hídon kellett átmenni, amelyet az alig csordogáló János forrás követett. Innen vette kezdetét a meredekebb és kimerítőbb szakasz több mint egy kilométeren keresztül. Ekkor jöttem rá, hogy a bakancs helyett a túracipő jobb választás lett volna a könnyebb haladás miatt. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtam ténylegesen megcsapott a téli álmából felébredő tavasz. Zöldellő bokrok, nyíló apró virágok, itt-ott rügyező fák, újjáéledő természet képe bontakozott ki. Egy pillanatra lepihentem egy nagy kidőlt fatörzsön, hogy szemügyre vegyem a megannyi színt. Mélázásomból négylábú pajtásom zökkentett ki, jelezve, hogy induljunk tovább.
János-forrás – Fotó: Pertl-Balázs Nikolett
Kiérve az erdőből szélesebb út vette kezdetét, ezen haladva pár száz méter után a távolból megpillantottam a magyar zászlóval ékesített pillért, majd vele szemben a Petőfi-pihenő teraszát, amelyen helyet kapott a költő látogatásának emlékére állított kőoszlop. Félelmem azonnal szertefoszlott, ugyanis a napsütéses, tiszta idő miatt gyönyörű panoráma tárult elém. A teraszról letekintve alattam terült el Pomáz és Szentendre látképe, a távolban jól kivehető a Hármashatár-hegy, a Gellérthegy, sőt az igazán éles szemű turisták távcső nélkül megpillanthatják a Szabadság-szobrot is. A Duna kígyózó vonala mentén láthatjuk még Dunakeszit, a Megyeri híd pillérjét, kelet felé eltekintve pedig a gödöllői dombság kontúrjait.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
