Három hét telt el azóta, hogy a Kinizsi százason elindultam és a távot sikeresen teljesítettem, de a lábam még mindig nem regenerálódott. Főleg a bal bokám környékét érzem, minden lépésnél tompán bele-belenyilal a fájdalom. Pihennem kellene, otthon a kanapén feküdni és világbajnoki mérkőzéseket nézni, de az Olimpiai Ötpróba miatt nem tudok. Amikor két hete az eseményeket böngésztem, rátaláltam egy harminchárom kilométeres éjszakai gödöllői túrára, aminek teljesítéséért 4 pontot adnak, és mivel a szintemelkedés is csak 550 méter, úgy gondoltam, ez belefér.
Nos, döntésemet már a túra elején megbánom kicsit, bal lábamban ugyanis folyamatosan erősödik a fájdalom. Szerencsére nem annyira, hogy fájdalomcsillapítót kelljen bevennem (minden esetre felkészülve Cataflamot hoztam magammal), de ahhoz éppen eléggé, hogy meglehetősen zavarjon. A túra az Erkel Ferenc Általános Iskolából rajtol, és egy gyönyörű fás ligeten keresztül vezet az úgynevezett Vadaskerthez. Két kilométert sem kell menni az első ellenőrzőpontig, ahol a kerítésen keresztül az éppen közösségi életüket élő őzeket is meg lehet nézni. Ők nem nézik a futball-világbajnokságot, azt se tudják, hogy létezik ilyen sport a világon. Magyarként ezért kicsit irigylem is őket…
Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre sötétebb. Egy kedves túratársammal rajtoltam, ő teljesen fitt és friss, ellenben még sosem ment huszonöt kilométernél nagyobb távot. Rutintalanságát gyorsasággal ellensúlyozza, olyan tempót diktál, hogy fájós lábbal kifejezetten nagy kihívás tartani vele a lépést. Társasága azonban egyáltalán nincs ellenemre, így sokkal gyorsabban telik az idő. Az erdei utat egy-egy felüljáró, főúton és HÉV-nyomvonalon átkelés követi, folyamatosan megy előttünk-utánunk valaki. Az ellenőrzőpontok 4-5 kilométeres távolságon belül követik egymást, a harmadiknál tea és nápolyi vár, mindkettő kifejezetten jólesik. A pontőr megemlíti, hogy a hatos ellenőrzőpont is itt lesz, arról azonban elfelejt szólni, hogy a köztes tíz kilométer milyen kis kalandot tartogat.
Ezt követően a túrának ugyanis egy olyan szakasza kezdődik, amit csak „dzsungeljárásként” tudnék jellemezni. Az ösvény keskeny, oldalt ágak és csalánok lógnak be, ami azért érint kellemetlenül, mert rövidnadrágban indultam, így a különféle véres karcolások mellett ingyenes csalánkúrában is részesülök. Ennyi csípést legutóbb gyerekként szenvedtem el, amikor egy nyáron bátyám a Tápió patak partjától egészen nagymamám házáig kergetett úgy, hogy közben csalánnal csapdosta a hátamat…
Időközben besötétedik, ideje felcsatolni a fejlámpákat. Ahogy bekapcsolom, már írom is be a piros pontot a szervezőknek, akik nagyjából ötvenméterenként, de néhol még sűrűbben egy-egy fára vagy bokorra fényvisszaverő jelzéseket helyeztek ki, nagyban megkönnyítve ezzel a tájékozódást. Jó tempónkat nemigen tartja senki, tizenkét kilométer után már úgy sétálunk az erdőben, hogy nem látunk más túrázót körülöttünk. Az ötödik ellenőrzőponton tábortűz vár, itt állunk meg először annyi időre, hogy bedobjunk egy szendvicset. Ezt követően lakott területre ereszkedünk le, az utcákon már senki, csak világító szemű kutyák kísérik ugatásukkal az utunkat. Képzelem, mennyire örülhetnek az itt lakók az éjszakai túrának…
A hatos ellenőrzőponthoz visszaérve ismét felmarkolunk egy adag nápolyit és teát, majd megindulunk a túra befejező felére. Érdekes ez a lábfájás, öt kilométer után szenvedtem rendesen, a huszadik után viszont már alig érzem. Ha valaki megmagyarázza ennek az okát… A bozótosok szakasza egy-egy kivétellel véget ér, a következő cél, a Mogyoródnál található Szent László-kilátó sokkal kényelmesebben megközelíthető, ráadásul a kivilágított városra is pazar kilátás nyílik. Innen már csak tizenkét kilométer a cél. A terep kényelmesen haladható, egyedül az a rész nem tetszik, amikor az M3-as autópálya felüljáróján kell átgyalogolni. Hiába jár már fél egy fele az idő, azért jönnek szembe autók, és nem tudom eldönteni, mi a jobb. Az, ha a fejlámpámmal a sofőr szemébe világítok, vagy ha eltakarom a lámpámat, de akkor nem látják, hogy ott vagyok. Az egyik elhaladó járműből be is szólnak valamit, így meglehetősen nagy örömmel fogadom, amikor az út visszakanyarodik az erdőbe.
A tempó alig lassult indulás óta, ahogy számoljuk, tartjuk a kicsivel 5 km/h feletti iramot. Az utolsó ellenőrzőpont Jakabpusztánál vár, egy darabig erdő, majd földes szekérút vezet addig. A fényvisszaverő jelek továbbra is sokat segítenek, ha elvétünk néha egy-egy kanyart, hamar rájövünk a hibára és visszakerülünk a jó útra. A megállónál jó kedélyű csapat vár, de nem sokat maradunk, mert egy szúnyoginvázió kellős közepébe csöppenünk. Ismét eszembe jut, hogy vennem kell egy könnyű, hosszú túranadrágot, a vádlimat és a térdemet ugyanis semmi kedvem még egyszer terülj-terülj asztalkámként felkínálni a dögöknek. A szúnyogok miatt gyorsan indulunk is tovább a kicsivel több mint hat kilométerre lévő célba.
Nem tudom, mi lehet a túrázás pszichológiája (lehet, 20 év múlva, ha addig rendszeresen űzöm ezt a hobbit, írok róla egy könyvet), de a befejező szakasz mindig egy szenvedés. Az ember már tudja, hogy közel a cél, és nagyon szeretne ott lenni, minden lépés egy kisebb csalódás, hogy még mindig menni kell. Ilyenkor egyáltalán nem bánom, ha történik valami szokatlan, például kis időre beszédbe elegyedek más társaságokkal. Előbb egy idősebb úriember osztja meg velünk gondolatait az időjárásról, és beavat a helyiérdekű vasút (HÉV) történelmébe, majd egy nagyobb csoportba csatlakozunk be pár szóra. Sokat azonban nem maradunk, mivel túratársam továbbra is nagy tempót diktál. A környék kezd ismerős lenni, arra megyünk vissza, amerről jöttünk. A Vadaskert állatait a sötét miatt most nem látom, de a fás liget így is szép, célba érni pedig mindig fenomenális érzés.
Oklevél, tea és zsíros kenyér. Ebben a sorrendbe kerítek sort mindegyikre. Idei második gödöllői túrámat fejeztem be, és jó esély van rá, hogy ősszel még visszatérek egy harmadikra. Azt mondjuk nem bánnám, ha lábfájással, csalánnal és szúnyogokkal azon már nem kellene törődnöm…
