Az életében a sport vagy a túrázás korábban milyen szerepet töltött be?
Gyerekkoromban versenyszerűen úsztam, de sokféle sporttal próbálkoztam, például a cselgánccsal vagy a tornával – mondta a Csupasportnak a 43 éves színész. – Ám az úszás lett a nyerő, aztán amikor az MVSC-ben átvettek a vízilabdacsapatba, kiderült, hogy heti nyolc edzés van, amit anyukám sokallt az érettségi előtt. A versenyszerű sport akkor tűnt el az életemből, a túrázás viszont mindig jelen volt, amióta az eszemet tudom, imádok a természetben lenni. Miskolc környékén rendszeresen jártunk a Bükkbe, rengeteg teljesítménytúrán voltunk, és ha időm engedi, ma is szívesen húzok túrabakancsot.
Kétezeröt nyarán teljesítette a világ egyik leghíresebb zarándokútját, az El Caminót. Miért döntött úgy, hogy elindul a túrán?
Régebben láttam egy műsort a tévében, amelyben két lány beszélgetett az El Caminón szerzett élményeikről. Ezt el is felejtettem, majd egyszer ezzel a zarándokúttal álmodtam. Én nagyon ritkán álmodom, éppen ezért azt éreztem, hogy ennek különleges jelentősége van. Másnap azonnal utánajártam, hogy mi is ez valójában, s rájöttem, hogy ki kell mennem, és végig kell járnom az El Caminót. Megkérdeztem a barátaimat, ki az, aki szívesen eljönne velem, egyikük jelentkezett, így ketten belevágtunk az útba.
Mivel kezdték a szervezést?
Ez az út olyan, mintha saját magát szervezné, ha az ember ki akar menni, akkor úgy alakulnak a dolgok, hogy ki is tudjon menni. Abban az időben nem sok pénzünk volt, az egyik kedves ismerősünk cége támogatott minket, például profi túrabakancsokat kaptunk tőle.
A szüleim éppen akkor döntötték el, hogy Spanyolországban akarnak nyaralni, és éppen abban az időpontban, amikor mi is ki akartunk menni. Autóval elvittek minket St. Jean Pied de Portba, majd mentek tovább Barcelonába. Van, aki hisz a véletlenben, van, aki nem, ám ennek így kellett lennie.
Megérkezésük után merre indultak el?
Az első nap jelentkeznünk kellett, hogy melyik úton szeretnénk menni, ki kellett tölteni egy kérdőívet az adatainkkal, majd megkaptuk a pecsételőfüzetet. Ezután megmutatták, hol van a helyi zarándokszállás. Kint háromféle szállás van: az első az egyházi, amelynek nincs fix összege, annyi pénzt dob be az ember, amennyit gondol, a második az államilag támogatott, amely minimális összegbe kerül, nekünk három euró volt egy éjszakára, és a harmadik a magán zarándokszállás, itt a határ a csillagos ég. A közeli éttermekben lehet zarándokmenüt kapni, amely nagyon olcsó. Ebben van leves, főétel és egy kis gyümölcs, majd el lehet dönteni, hogy egy üveg bor vagy egy üveg víz esne-e jól hozzá.
Milyen volt az első éjszaka, és az első nap?
Első nap lepakoltunk, majd jött egy fickó, aki tíz órakor lekapcsolta a villanyt. Nem értettük, mi történik, miért van ilyen korán takarodó, majd mondta, hogy holnap nehéz napunk lesz. Megkérdezte, hogy mikor akarunk indulni, amire azt válaszoltuk, hogy kilenc-tíz óra körül. Furcsán nézett, majd ismét feltette a kérdést. Akkor már elbizonytalanodtunk, mire közölte, hogy a többség öt-hat óra körül indul. Na, akkor elmentünk aludni, s másnap reggel hat órakor neki is indultunk. Ráadásul mivel a francia oldalról mentünk, rögtön az első napon meg kellett mászni a Pireneusokat. Keményen indult.
Mit adott önnek az El Camino?
Nem tudok egyetlen dolgok kiemelni. Minden nap volt valami, amiért az ember hálát adott, és vagy magáról, vagy a világról tanult valamit. Rájöttünk, hogy azok, akik hasonló iramban haladnak, nagyjából hasonlóan gondolkoznak a világról. Ez nagyon érdekes felfedezés volt. Az egész El Camino azzal kezdődik, hogy az embernek meg kell találnia a saját ritmusát. Ha ez megvan, onnantól minden adja magát.
Volt, hogy eltévedtünk, és nem tudtuk, merre kell menni, de jött arra egy kutya, és elindult az egyik irányba. Gondoltuk, mivel helyi lehet, biztosan tudja, merre kell menni, így mentünk utána, és természetesen arra volt a jó irány. Találkoztunk ferencesrendi szerzetesekkel, akikhez hozzácsapódtak buddhista szerzetesek, s nagyszerűen megtalálták a közös hangot.
Az El Caminón mindenki figyel mindenkire, mindenki köszön mindenkinek. Teljesen mindegy, milyen nyelven, egyébként általában „Camino-nyelven”. Kicsit a Bábeli zűrzavar felett van ez az egész. Volt egy művészettörténésznek készülő srác, aki másfél órán keresztül Michelangelóról tartott kiselőadást. Hogy milyen nyelven? Spanyolul, portugálul, angolul, németül, egy kicsit olaszul, na ez a Camino-nyelv.
Összesen nyolcszázötven kilométert tett meg az elejétől a végéig, sok olyan turistával találkozott, akinek nem az volt a célja, hogy végiggyalogolja, hanem csak egy kis szakaszt teljesítsen?
Az első hétszázötven kilométeren már-már paradicsomi állapotok uralkodnak, aztán a hátralévő százon egyszer csak megjelentek a turisták. Tudni kell, ha valaki az utolsó száz kilométert végiggyalogolja, akkor Santiago de Compostelában ő is megkapja az oklevelet, és érte is imádkoznak a helyi székesegyházban. Rengeteg nyugdíjas csatlakozik be az utolsó száz kilométeren, valamint sok cserkészgyerek érkezett közénk. Ekkor megsokszorozódik a tömeg, ilyenkor a zarándokszállásokon alig van már hely.
Más emberként tért haza?
Abszolút. Szereztem egy vándorbotot, meg is faragtam, majd a túra után elvittem Barcelonába, minden járműre, vonatra, buszra felengedték. A repülőtéren azt mondták, hogy a botot nem vihetem fel a gépre, de amikor mondtam, hogy ez a zarándokbotom, egyből megengedték, hogy nálam maradjon. Leszálltunk Pozsonyban, eljutottunk Miskolcra, majd fel szerettem volna szállni a hetes buszra, mert mentem Felsőzsolcára anyukámékhoz, de a buszsofőr azt mondta, hogy biztos nem vihetem fel a botomat. Mondtam neki, hogy ez a zarándokbotom, hát hadd ne idézzem, mit mondott erre… Végül egy kicsit meghosszabbodott a túra, így a miskolci Búza térről ki kellett gyalogolnom Felsőzsolcára. Sokat jelent nekem ez a bot, fel sem vetődött bennem, hogy nélküle szállok fel a buszra.
Sok nemzetiség keveredik a túra során. Ez nem okozott gondot?
Ott értelmét veszti, hogy ki honnan érkezett. Mi olyan csoporttal keveredtünk össze, ahol rajtunk kívül volt két spanyol, egy német, egy olasz, egy portugál és egy brazil. Nem beszéltük meg, csak így alakult az út során, azonos ritmusban tudtunk haladni, és azonos volt a gondolkodásunk is.
Mi volt a legnehezebb az El Caminóban?
Az út fele. Amikor az ember kitalálja, hogy Santiago de Compostela felé halad, elgondolkozik, hogy milyen nagy is a világ. Ahogy megyünk előre, feltesszük magunknak a kérdést: létezik egyáltalán ez a város? Vagy ez egy évszázadok óta zajló átverés? Közölünk miért nem volt még senki Santiago de Compostelában? Elbizonytalanodik az ember, ám ahogy áthaladtunk a felezőn, minden egyre könnyebb lett. Onnan minden lépés ajándék.
Teljesítené még egyszer?
Akárhányszor teljesíteném. A legbüszkébb arra vagyok, hogy az egyik kollégám, Papp Janó a visszaérkezésünk után érdeklődött az El Caminóról, s a következő évben a feleségével teljesítette is. Onnantól kezdve minden évben elmentek túrázni valahova, elképesztő helyekre utaztak. Voltak többek között a Machu Picchunál, Izlandon vagy Norvégiában.
Volt olyan, hogy a régi iskolámba elhívtak előadást tartani az El Caminóról, és tíz évvel később kaptam egy üzenetet, amiben az állt, hogy a tíz évvel korábbi előadás annyira tetszett a feladónak az El Caminóról, hogy vállalkozott rá, és a túráról üzent.
A caminósok utána is figyelnek egymásra, ha valakiről kiderül, hogy végigjárta az útvonalat, onnantól már kapcsolatba kerül a többiekkel. Ha két ember megtudja egymásról, hogy teljesítette az utat, attól fogva úgy köszönnek egymásnak, hogy »Buen Camino!« Csodálatos dolog, kint elképesztő szabadság járja át az embert.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
