Azt hiszem, kijelenthetem, családi hagyománnyá vált nálunk a „túlélőtúrázás”. Az utóbbi években bátyám és öcsém társaságában, Nagy-menők csapatnév alatt bejártuk a Balaton-felvidéket, Sopron, Kőszeg környékét, legutóbb pedig a Mátrát. Élményekből sehol nem volt hiány. A Balatonnál éjszaka egy vadászles alá menekültünk az eső elől, Sopron felé az autóban előkerült egy pálinkásüveg, így a túra felénél jobbnak láttuk, ha visszabuszozunk a bázisra, Kőszegen szelídgesztenyét gyűjtöttünk, és egy ausztriai étteremben úgy jóllaktunk, hogy utána alig bírtunk megmozdulni, a Mátrában pedig….
Szarvasbogárral, és az erdő más állataival is találkozhatunk, ha sokat túrázunk a Mátrában. Ezúttal megtudtuk, hogy a szarvasbogár repülni is tud, és elég ijesztő a hangja, ilyenkor – Fotó: Nagy Gábor
Nos, a Mátrához idén júliusban jutottunk el, az XLIV. Nomád MATT Túlélőtúra keretében. A hegység régóta különleges helyet foglal el a szívünkben, gyerekként sokat jártunk Mátrafüredre kirándulni, rendszerint a Kékes tetejét vagy Sástót vettük célba. Később a Vadrózsa és a Téli Mátra teljesítménytúrák alatt a hegység más részeit is megismertem, ezúttal pedig Lajosháza és Mátraszentistván környéke került sorra.
Persze a koronavírus-járvány utóhatása ezt a rendezvényt sem kerülhette el. A korábbiakkal ellentétben az őrzött pontokhoz érve nem vártak pontőrök, nem kellett feladatot végrehajtani, mindössze egy csapatszelfit készíteni. A rajtoltatás szintén rendhagyó volt, a megszokott este 9-10 órás találkozó, útbaigazítás, menetlevelek felvétele helyett a szervezők széles idősávot jelöltek ki az indulásra, mindössze a 20 órás szintidőbe kellett beférni.
S, hogy milyen érzés a Mátrában bolyongani júliusban, a járványhelyzet után? Furcsa és izgalmas egyszerre. Furcsa, mivel a vetélytárs csapatokon kívül alig találkoztunk túrázóval az erdőben, és izgalmas, mivel a csend és nyugalom miatt sokkal jobban meg lehetett figyelni a környék élővilágát.
Napokkal a túra előtt bátyám figyelmeztetett, hogy a Mátrában medvenyomokat találtak, magával is hozta a vadászkését, hogy ha a helyzet úgy hozza, meg tudja védeni magát. Egyet kért mindössze: ha rátámad a medve, mindenképp vegyük fel telefonnal, hogy miután legyőzte, legyen bizonyíték a kétkedőknek. Nos, „medveincidensre” nem került sor, a figyelmeztetéssel azonban annyit elért, hogy amikor hajnali háromkor a sötét erdőben bolyongtunk, és időnként oldalra vagy hátranéztem, egyből fürkésszem, közeledik-e a vad.
Nagy-menők csoportkép az egyik ellenőrzőpont előtt. A kép csalóka, nem a vendéglátóhelyen töltöttük az éjszaka nagy részét – Fotó: Nagy Gábor
Nem közeledett, mi azonban keveregtünk rendesen. A legtöbb pontot megtaláltuk, a hozzájuk tartozó kérdésekre válaszoltunk, egy rét és a környékén lévő vadetető azonban kifogott rajtunk. Odamentünk, ahol térkép alapján lennie kellene, fél óráig kerestük, majd amikor feladtuk és visszaindultunk egy másik célponthoz, összefutottunk néhány nálunk tapasztaltabbnak tűnő versenytárssal, akik magabiztosan állították, hogy ők tudják merre van, menjünk velük vissza nyugodtan. A kérdésre, sikerült-e másodjára megtalálnunk és rászánni a keresésre plusz egy órát – mindezt éjjel fél kettő környékén –, inkább nem válaszolok.
Reggel fél hatkor, az indulás után több mint 12 órával már nem meglepő, ha kiütközik a menetelés hatása – Fotó: Nagy Gergő
A túlélőtúrák varázsa azonban minden kellemetlenséget feledtet. Amikor az éjszakai órák után az ember megpillantja a felkelő nap első sugarait, egyből frissnek, tettre késznek érzi magát, és megy, ameddig a lába engedi. Vagy ameddig vissza nem ér a bázisra. Mi 16 óra elteltével sétáltunk vissza Lajosházára azzal az indokkal, hogy egy kávé mellett megbeszéljük, útba ejtsük-e még a közelben található két forrást vagy elég lesz ennyi, és induljunk hazafelé. A pad, a sajgó talpak, a hideg üdítő sajnos túl csábítónak bizonyult, de így sem vallottunk szégyent, a Nagy-menők történetének egyik legjobb teljesítményével zártunk, így büszkén indultunk haza, hogy aztán másnap a Pilisben vezessem le a felesleges energiákat.
Miben tér el a túlélőtúra a teljesítménytúrától?
Könnyebb arra a kérdésre válaszolni, hogy miben egyeznek meg. Mindkettőn a túrázáson van a hangsúly, és megadott szintidőn belül kell célba érni. A különbözőségek listája már sokkal hosszabb. A túlélőtúrára csapattal nevezhetünk, a teljesítménytúrára egyedül. A teljesítménytúrán kapunk itinert az útvonal részletes leírásával, túlélőtúrán rengeteg helyszínt kapunk meg, amelyeket tetszőleges sorrendben érinthetünk, és amelyekért pontokat kapunk. A túlélőtúra ugyanis a teljesítménytúrával ellentétben verseny, ahol nem csak az számít, hogy szintidőn belül (általában 20 óra) beérjünk, hanem minél több pontot szerezzünk. Ellátás tekintetében is van eltérés, teljesítménytúrákon az ellenőrzőpontoknál kaphatunk némi enni-innivalót, túlélőtúrákon azonban szinte mindenről magunknak kell gondoskodnunk.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
