Jon Anderson egyike annak a körülbelül négyszáz embernek, aki idén tejesítette a 4270 km hosszú Pacific Crest Trailt. Az Egyesült Államok több államát, a mexikói és a kanadai határt, hét nemzeti parkot, huszonöt erdőt érintő gyönyörű, nagyrészt hegyvidéki útvonal gyakorlatilag teljesen elkerüli a városi területeket, és a festői szépségű táj bizony kárpótolja a túrázókat a sok megpróbáltatásért. Mert az útvonalat nyilvánvalóan nem egyszerű teljesíteni.
Jon Anderson esetében pedig az tette igazán különlegessé a felejthetetlen kalandot, hogy 71 évesen járta végig a több mint négyezer kilométeres utat.
Bár nem tudni, ő-e a legidősebb, aki valaha teljesítette a Pacific Crest Trailt, de hogy az egyik legidősebb, az biztos. Ahogyan az az outsideronline.com cikkéből kiderül, egy Al nevű férfi 2018-ban állítólag nyolcvanegy évesen csinálta végig a túrát.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ettől függetlenül Jon Anderson teljesítménye mindenképp említésre méltó, nem véletlen, hogy olyannyira népszerű az a közösségi oldalakon terjedő videó, amelyen az ősz, szakállas, apró bácsi énekelve megérkezik az útvonal végét jelképező emlékműhöz. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a családja eléggé megijedt, amikor bejelentette, hogy végigcsinálja a túrát, a hatvankilenc éves felesége azonban vele tartott, sőt, az út nagy részét ő is teljesítette. Persze mindez nem meglepő, mivel ötven évvel ezelőtt, 1972-ben a San Jacinto-hegységben találkoztak, ahol Jon vadőrként dolgozott, míg későbbi felesége egy hátizsákos kiránduláson vett részt. Ezek után szinte kézenfekvő, hogy a túrázás és a természetjárás azóta is a közös szenvedélyük. Na de milyen volt túl a hetvenen teljesíteni a Pacific Crest Trailt?
Nos, legyen elég annyi, hogy az első hónapokban ugyanazt a cipőt viselte, eleinte rengeteget fogyott, így édességekkel próbálta visszanyerni a súlyát, és voltak egészségügyi problémái is. Lábgombával és hólyagosodással is küzdött, voltak erős csípőfájdalmai is, a leginkább azonban az ijesztette meg, amikor a hóvakság következtében elviselhetetlenül égni kezdett a szeme, majd két napig homályosan látott.
„Alig bírtam aludni, annyira elviselhetetlen volt a fájdalom. De még rosszabb volt a félelem. Attól tartottam, hogy maradandó látáskárosodást szenvedtem.”
Szerencsére ilyesmiről szó sem volt, sőt, ahogy már említettük, vígan danolászva érkezett meg a célba. És hogy mi a mottója?
„Egyik lépés a másik után, és nagyon messzire juthatsz” – vallja.
Ugye, milyen egyszerű?
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
