(Alábbi cikkünk 2016-ban jelent meg a Túrázás magazinban, majd honlapunkon is az egyik legolvasottabb anyag lett. Rockenbauer Pál harmincöt évvel ezelőtt hunyt el, rá emlékezünk.)
Utolsó pillanatban megmentett lenyomata a „Másfélmillió lépés…” a magyar falu régi szokásokban, ősi mesterségekben, apáról fiúra hagyományozott néprajzi értékekben megmutatkozó kultúrájának. Látlelet a hetvenes évek végi, felpuhult kádárizmus szürkeségében is nosztalgikus hétköznapjairól. Vallomással felérő rácsodálkozás a magyar táj, erdő, mező szépségére: a lombok között átszűrődő napfény, az évszázadok titkait méltóságteljesen őrző tölgyfa vagy a patak vizében úszó falevél úgy mutatja meg a maga gyönyörűségét, hogy a látvány egy pillanatig sem fordul át giccsbe. Éppen ez a film titka: a néző nem érzi magát becsapva, semmi mást nem lát a képernyőn, mint amit a maga szemével tapasztalna, ha együtt róná a csapattal az erdei ösvényeket, falubeli sáros utcákat, kanyargós szekérutakat. És persze ha benne is meglenne az alázat ahhoz, hogy lehajoljon az apró virághoz, mély tisztelettel szóljon a falusi öreg bácsihoz, türelmesen meghallgassa a kövek meséjét.
„Rockenbauer Pálnak volt egy elmélete. Ragaszkodott ahhoz, hogy a film úgy készüljön, mintha egy átlagos turista menne végig az úton, és semmiben se könnyítsük meg a saját dolgunkat – eleveníti fel a Másfélmillió lépés készítésének egyik legfőbb szabályát Szabados Tamás, a film varázslatos képi világát – társával, Stenszky Gyulával – megalkotó operatőr. – Előzetesen például javasoltam neki, hogy csináljunk egy kétkerekű kis kocsit, arra tegyük rá a teljes felszerelést, és húzzuk magunk után.
Utólag tudom, hogy a hegyoldalakon, göcsörtökön, kerekeket próbáló gyötrelmeken nem tudtuk volna keresztülvonszolni a szerkezetet.
Ő rögtön és határozottan elzárkózott az ötlettől, és visszanézve belátom, nagyon jó elgondolás volt, hogy legyen nálunk, a kezünk ügyében a kamera. Még akkor is, ha gyaloglás után fájdalmaink voltak, lihegtünk, és ez a lihegés a kamera mozgásával a filmben is sok helyen látszódik.”
Noha a nézőnek sokszor az a benyomása, a tizennégy részes sorozat epizódjai spontán módon, a helyszínen átélt tapasztalatokból táplálkozva íródtak, valójában kétéves, alapos előkészítés vezette fel a nagy kirándulást. Rockenbauer Pál és Sáfrány József az előző évben végigjárta a teljes útvonalat, a szakértők bevonásával összegyűjtött helytörténeti, néprajzi, geológiai anyagot összehangolta a helyben talált információval. Amikor útra kelt a tíztagú tévés csapat, már pontosan kidolgozott, részletes terv szerint haladt, tudva, melyik falusi háznál, templomnál, útkereszteződésnél és hány órakor várja a következő megszólaló. Az indulásig azonban még le kellett küzdeni néhány akadályt, amint azt Peták István szerkesztő 2008-as, comment.blog.hu oldalnak adott nyilatkozata is alátámasztja.
„Pali akkor, ezerkilencszázhetvenhétben az Ismeretterjesztő Főszerkesztőségen dolgozott, én pedig az Ifjúsági Osztályon. Először az volt a terv, hogy az Ifjúsági Osztályon csináljuk meg ezt a sorozatot »Fiatalok, induljatok!« címszóval. Elkészítettük a műsortervet, a költségvetést, a film nyersanyagszükségletét.
Viszont a forgatáshoz tizenhatezer méter színes negatív filmet kértünk, ami akkoriban a legdrágább volt, és az egész főszerkesztőségnek nem volt ennyi az éves kerete.
Úgyhogy azt mondták, hogy sajnálják, mégsem tudják vállalni, mert ha elvisszük az egész főszerkesztőség színes negatív keretét, akkor nem készülnének gyerekjátékfilmek, nem készülne semmi nívósabb, igényesebb dolog. Csakhogy abban az időben Nagy Richárd volt az elnök, aki szeretett vadászgatni, és a vadász barátai rágták a fülét, hogy induljon már olyan műsor, amely a vadászokról, a vadászoknak szól. Ehhez kellett egy kis szerkesztőséget alkotni, ahol ezek a vadászműsorok készülhetnek. De ha ez egy természetfilmes szerkesztőség, akkor evidens, hogy a főszerkesztője csakis Rockenbauer Pál lehetett. Pali először nem akarta elvállalni ezt a vadászdolgot, mert nem szerette a vadászokat, aztán mégis odaállt Nagy Richárd elé, hogy vállalja a Natura szerkesztőséget, hogyha megcsinálhatjuk a Másfélmilliót, aminek ez és ez a pénzigénye, filmnyersanyag igénye, vágókapacitás igénye. És Nagy Richárd mindenbe belement. Egyébként ő nem csak a »zsarolásnak« engedett, hanem rögtön föl is ismerte, hogy ebben nagy lehetőség van.”
Heincz László, világító
Zöld utat kapott hát a Másfélmillió, a nyersanyagkészlet azonban szigorú spórolást tett indokolttá. A játékfilmeknél akkoriban öt-hatszoros túlforgatást engedtek, a természetfilmeknél négy-ötszöröst, ennél a sorozatnál azonban legfeljebb az éles anyag háromszorosát lehetett felvenni – ennyi filmtekercs volt, és kész.
„Amikor Rockenbauer valami különlegességet tapasztalt, láttuk rajta, csillog a szeme, máshogy beszélget a vele szemben álló emberrel – emlékezik Szabados Tamás. – Olyankor mi túlzásba vittük a forgatást, hogy azt a részt jobban ki tudja egészíteni vágóképekkel. Ugyanúgy, ahogy szándékosan többet vettünk például a völgyben, ahol a pilisi len terem, Babócsán, Európa legnagyobb nárciszosában, a török időkből megmaradt, hét-nyolc futballpályányi területen elterülő, vadhagymás nárciszvirágot termő basakertben is.”
A beszélgetések természetessége, a felvételek őszintesége érdekében a filmes szabályokhoz sem ragaszkodtak mereven, Szabados Tamás elmondása szerint csapózással sokszor nem zökkentették ki az események menetét a jelenetek elején, csak a végén „kattintották el” a snittet. Ez azonban merő érdekesség, részlet. A lényeg alighanem abban áll, amit a 80 éves operatőr a résztvevő pontosságával ragadott meg.
„Volt velünk valaki, aki másként látta a világot. Rockenbauer Pál valószínűleg soha nem mondta ki azt a szót, hogy haza, mégis az egész filmsorozatból sugárzik a hazaszeretet. Mit jelent ez? Ha bemegyünk egy faluba, megtaláljuk a tanítónőt, aki a gyerekeknek kincset tud átadni. Azt az öreg bácsit, aki furulyát farag, azt a gazdát, aki a gyümölcsfáit különös gonddal kezeli. Azt a papot vagy tanácselnököt, aki igazán közel van az emberekhez. A másképpen gondolkozó emberek hazafisága, értékei domborodnak ki a filmben.”
Ha a sorozat jelképeit keressük, a rendező szakállas figurája, az Indulj el egy úton zenéje, Sinkó László narrátor nyugodt hangja mellett alighanem felötlik a maga előtt furcsa kereket toló ember látványa is. A megtett út hosszát mérő szerkezetet Orbán László, a Pilisi Parkerdő Gazdaság nyugdíjasa készítette – az alacsony termetű öregúr feltűnik a film dobogókői jelenetében –, és miután másfél év gyaloglással kétszer végigjárta vele a Pilis turistaútjainak mintegy nyolcszáz kilométerét, felajánlotta a készülő sorozathoz. Így nőtt hozzá a filmes kéktúra során aztán Tolnai Ferenchez, aki akkoriban a postánál dolgozott hálózatszervezőként, és egy kellőképp meggyőző, „sokpecsétes” kérvénnyel intézték el neki a televíziósok, hogy 76 napos fizetés nélküli szabadságra mehessen. Annak a nyárnak és ősznek a mozzanatai ma, 64 évesen is elevenen élnek a Vágtató Csigák Természetbarát Szakosztály még mindig aktív túrázójában.
„Amikor megkérdezte Pali, volna-e kedvem végigtolni a kereket, azt mondtam neki, én akár egy döglött kutyát is végigrángatok az úton, csak velük tarthassak. Sárban nehéz volt haladni vele, kétszer el is tört a rúd, a kerékre száradt föld akadályozta a forgást. Büszke vagyok arra, hogy én lehettem az első, aki lemérte a kéktúra hosszát.”
De mennyi volt pontosan? És hány lépés valójában a másfél millió? A hivatalos keréktoló 1124 kilométert, 274 métert és 2 centimétert rögzített, ami a férfiaknál átlagosnak tekinthető, 75 centiméteres lépéshosszal számítva – szinte hihetetlen! – 1 499 032 lépés, vagyis 968 híján éppen másfél millió. Ez esetben a mennyiség sem lebecsülendő, sőt a Magyar Televízió gyanakvó vezetősége időnként rajtaütésszerű ellenőrzést tartott, hogy valóban járja-e a városi mércével elgondolhatatlanul hosszú utat a terepen lévő csapat. Ám a döntő mégiscsak a minőség volt.
Tolnai Ferenc, keréktoló
„Bár az út pontos terv szerint haladt, mindig megvolt a szabadságunk arra, hogy ha látunk valami csodát, belevehessük a filmbe. Például egy zempléni, fazekasairól ismert faluban egy férfi éppen a pincéjét mélyítette, és az sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint megszólaltatni még egy fazekast. A tévések úgy fogalmaztak, mindig fel kell készülni arra, hogy szembejön az angol királynő – meséli Tolnai Ferenc, aki sajnos a nevezetes kerék további sorsáról nem tud. – Mindenki elesett egyszer-kétszer. Én egy agyagbányánál csúsztam meg, a kerék vitt előre lendülettel, elvágódtam a lejtőn a húszkilós hátizsákkal. Volt, aki örült neki, volt, aki kevésbé. Én például kevésbé… Igencsak heterogén volt a társaság, kisebb súrlódások előfordultak, össze kellett csiszolódni. A forgatás volt az első, azt meg kellett csinálni. Ha hajnali felvételt készítettünk, utána lehetett reggelizni. Íratlan szabályok szerint éltünk. Akkor feküdtél le, amikor akartál, akkor keltél, amikor akartál, de reggel hétkor mindennap el kellett indulni. Pali főnök volt, ám sohasem éreztette. Bár a hetvenes években tapasztalni lehetett a politikai megkötéseket, ő belevette a filmbe, amit akart. A hollókői templom képeinél felhangzik a Boldogasszony anyánk, ehhez akkoriban bátorság kellett. Mégiscsak furcsa lett volna azonban templombelsőhöz berakni hangban egy Mao Ce-tung-beszédet…”
A korabeli viszonyok ismeretében szinte magától értetődő, ám ma már említésre méltó részlet, hogy a leforgatott filmanyag feldolgozásánál, a végső változat megalkotásánál jelen volt és szorgosan jegyzetelt a Magyar Televízió belső ellenőre, gondosan ügyelve a politikailag érzékeny témák megfelelő kezelésére. Már a folytatás, az „…és még egymillió lépés” szombathelyi jeleneténél fordult elő, hogy az eredeti szöveg a lakótelep vendéglője, a Derkovits étterem elnevezését kritizálta, a város neves festője ugyanis gyakorlatilag éhen halt. „Derkovitsról éttermet elnevezni morbid szellemre vall” – hangzott volna az eredeti Rockenbauer-szöveg, a filmben azonban már így szól a finomított mondat: „Derkovitsról éttermet elnevezni legalábbis meggondolatlanság.”
A történetről Heincz László világosító számol be – ha a csapatból valakinek, neki gyökeresen megváltoztatta életét a Másfélmillió lépés. A 21 éves fiút nemcsak bizalmába fogadta az akkor 46 éves Rockenbauer Pál, hanem különleges barátság alakult ki közöttük.
„Hogy meghatározó volt a sorozat, az én esetemben nem elégséges jelző. Nekem ez volt az életem. Sok-sok hányattatás után csoda történt: ez az ember kezet nyújtott, és várt a csapatába.
A filmjein nőttünk fel, minél több sorozatát láttam, annál inkább felnéztem rá. És akkor ez az ember egyszer csak odalépett a televízió folyosóján, és hívott.
Bemutatkozott, közölte velem, hogy ő Rockenbauer Pál, és szívesen látna a csapatában világosítóként. A világosító a televíziós hierarchia legalján álló, szinte megbélyegzett réteg volt. Nem zavarta.”
Éles váltást jelentett a fiatalember számára a hátizsákos magyarországi barangolás az Egyesült Államokban töltött egy hónap után. Nyolcéves volt, amikor édesapja 1966-ban otthagyta öccsével és édesanyjával, és kiment Amerikába. Hosszú évek próbálkozásai után éppen a Másfélmillió lépés forgatása előtt kapott engedélyt a magyar hatóságoktól, hogy kiutazzon New York mellé, és viszontlássa őt – mint utóbb kiderült, utoljára. Hiába marasztalta szülői szép szóval, Lászlót nem vonzotta az ígéret földje, kijelentette, indul haza Kéktúra-filmet forgatni. Apja nem értette, miről beszél, marhaságnak tartotta az egészet.
„A Mátrában hatalmas eső kezdődött, akkor először előszedtük az összes viharfelszerelésünket, és leterítettük magunkat. Haladt a társaság a fák között, erős szél fújt, zuhogott az eső, de valahonnan sütött a nap, és csillogott minden. Egy operatőrnek ez hatalmas élmény. Egy hajnal, naplemente, esti tábortűz, vihar előtti vagy utáni állapot a maga furcsa fényeivel mindig különös boldogságot ad. Boldogságérzésem volt ott is, életre szóló élményem maradt, pedig áztunk, mint a csuda, és vergődtünk kínlódva a Mátra legnehezebb szakaszán, Siroktól föl egészen Kékesig. Szakadt a kamerára az eső, nem volt letakarva, de én mindent feláldoztam, hogy azok a képek megmaradjanak.”
Szabados Tamás, operatőr
A messzi világ nyári emlékei idővel elhalványultak, 1979 októberére elnyelte őket a fiú fejében a gyalogtúra kitörölhetetlen élménye. Egyetlen amerikai mementóként maradt a filmből is jól ismert, édesapjától kapott divatos napszemüveg. „Ma már nagyon röstellem. Huszonegy éves gyerekként vittem magammal, hogy megmutassam, nekem ilyen van. Borzalmas, nézze meg, hogy néz ki, szörnyű.”
Különleges szerep hárult Heincz Lászlóra a börzsönyi epizódban, a környék jó ismerőjeként – a rendező váratlan felkérésére – a kamera elé állt, és személyes vallomással szolgált a hegység vonzerejéről. Hogy miért kezdte természetjáró pályafutását éppen a Börzsönyben, csupán furcsa véletlen következménye.
„A Kossuth Lajos utcai Ápiszban egyetlen térképet lehetett kapni, a Börzsönyét. Hazavittem, addig forgattam, nézegettem, hogy rongyos volt, mire útnak indultunk öcsémmel és nagymamámmal. Jó tüdejű gyerek egy nap alatt át tudott menni a hegységen, gyönyörű volt, olyan idill, amelynek ma már nyomára sem jut az ember. Nem tudom, mi vitt ki a hegyekbe. Valószínűleg a periférián élés. Akik nem tudnak beilleszkedni az úgynevezett társadalomba, azok közül sokan találnak utat az erdőbe, és lelnek valamiféle megnyugvást, feloldódást, megbékélést. Lehet, hogy velem is ez történt.”
Talán az sem véletlen, hogy a Másfélmillió lépés természetes tisztasága nem nagyvárosi környezetben, hanem a vidék sokszor isten háta mögötti zugaiban csilloghatott igazán. A hiteles közvetítő pedig megint csak Rockenbauer Pál volt. Ahogyan Heincz László fogalmaz: „A drótos bácsihoz, az ablakos tóthoz vagy a féldrágakőgyűjtő asszonyhoz ugyanolyan tisztelettel szólt, mint a botanikaprofesszorhoz. Az emberek pedig akkoriban nagyon szépen, Arany János nyelvén beszéltek az ország minden táján, meg merem kockáztatni, még a Szabadság téren is. Ma már ennek nyoma sincs. A sorozat vonzerejét adta, hogy az akkori tudományos élet publikáló krémje – Juhász Árpád, Pócs Tamás, Zólyomi Bálint, Dercsényi Dezső és Balázs professzor – mellett a falusi nép ugyanolyan lendülettel, tisztasággal és rajongással beszélt arról, amihez értett. Ki a cserépfoldozáshoz, ki a műemlékekhez, és ha mesterségéről szólt, mindegyiküknek ragyogott az arca.”
Hogy mivel teltek a forgatások közötti szünetek? A válasz kézenfekvő: gyaloglással. A menetelést senki sem érezte monotonnak, a nyílt túra egyes szakaszaira időnként bekapcsolódtak idegen társaságok, az alapstáb hangulatát pedig meghatározta Rockenbauer Pál csendes intelligenciája, kivételes kisugárzása. Tolnai Ferenc feleleveníti, hogy egy hosszabb szakaszon az elejétől a végéig elszavalta Petőfitől A helység kalapácsát, Heincz László pedig szubjektív emlékkel szolgál.
„Pali fejében volt a 19. és 20. századi irodalom java. Köteteket volt képes betű szerint idézni. Azt hiszem, kettőnk első igazi közellépése akkor történt, amikor a Bakonyban, a Bodajk–Isztimér túra napján már jól benne voltunk a délutánban, és a szovjet légierő Fehérvárról kiindulva ott repkedett a fejünk fölött.
Önkéntelenül, de az előző hetek szellemi hatására az Egri csillagokból idéztem Dobó kiáltását: »Isten nevében: tűz!« Palival ettől a mondattól kezdve felváltva idéztünk oldalakat a regényből. A társaság ledöbbent.
Nekünk bizonyos okok miatt családi imádságoskönyv volt az Egri csillagok, előfordultak telek, amelyek során kétszer-háromszor elolvastam, és gyönyörű, könnyen emészthető nyelvezete miatt az ember hamar megtanulta. Amikor láttam, hogy erre Pali vevő, és folytatja az idézetet, az nekem elmondhatatlan boldogság volt.”
Bármily meglepő, Heincz László nem tegezte tiszteletbeli „Gárdonyi-testvérét”, és ez így maradt később is, Rockenbauer Pál 1987. november 26-i tragikus haláláig.
„Gyerekes ostobaság miatt kezdtünk el magázódni. Majkpusztán csatlakozott hozzánk egy építészmérnök, Komjáthy Attiláné, vele együtt szerettünk volna bemenni az egykori remetelakásba. Az épületből kijött egy hölgy, ránk nézett, és bekiabált a szobába: „Hé, ember, vannak itt valami filmesek!” Néhány másodperccel később megjelent egy svájcisapkás, gumicsizmás férfi, és odalépett a társaság egyetlen női tagja, az építészmérnök asszony elé: »Uram, ön van itt a műemlékvédelemtől?« A komikus jelenet az uramozással annyira megragadt bennünk, hogy emiatt Palival mi is uramnak szólítottuk a másikat, és átálltunk a magázódásra. Jóleső magázódásra, amely olyan árnyalatokat tett lehetővé a beszélgetéseinkben, amelyekre a tegezés nem lett volna alkalmas. Szoros barátok lettünk, kialakult közöttünk egyfajta apa-fia kapcsolat. Hogy gyaloglótárs mellett még – kis túlzással – szellemi partnernek is fogadott, mindennél nagyobb gyönyörűség volt. Pali lénye, közelsége súlytalanná tette a hátizsákokat.”
Szomorú gesztenyés
Rockenbauer Pál öngyilkossága barátai szívében máig feldolgozatlan fájdalom, tisztelőinek megfejtetlen talány. Az 54 éves természetjáró, televíziós szerkesztő egy magányos kirándulás alkalmával, a Naszály tövében vetett véget életének 1987 őszén. A lehetséges magyarázatról azóta is csak találgatnak, fia, a kultuszminiszteri tisztséget 2000 és 2002 között betöltő Rockenbauer Zoltán néhány éve így nyilatkozott a Helyi Témának: „Az öngyilkosság kiváltó oka számomra megoldhatatlan rejtély. Nem volt önpusztító alkat, egy pillanatra sem merült fel bennem soha, hogy ilyen döntést hozhat. Akkoriban persze nem volt jó formában, munkája se nagyon akadt, de ez nem lehet elegendő ok. Kétségtelen az is, hogy a depresszió elleni orvosi küzdelem ekkor még gyerekcipőben járt, ő pedig abbahagyta az antidepresszánsok szedését.”
Kívánságának megfelelően a Mecsekben, Zengővárkony szelídgesztenyésében temették el, vörös márványkő sírja kirándulók zarándokhelye lett. A jelek arra mutatnak, a végzetes lépésre már jó ideje készült.
„A Másfélmillió 1986 őszén forgatott folytatása előtt ketten jártuk végig az utat, és a zengővárkonyi gesztenyésben azt mondta nekem: »Uram, ha kipurcanok, Szabadossal együtt elkaparnak a gesztenyefa alá, és eltűnnek innen!« – elevenítette fel az akkor még ártatlannak tűnő, utólag dermesztő kérést a hozzá talán legközelebb álló Heincz László. – Valahogy nem lehetett elképzelni őt idős embernek, személyisége megőrizte harmincéves hangulatát, energikusságát, folyamatosan játszott. Szavak nélküli, pillantásokra építő kapcsolat volt a mienk. Engem olyan csapás nem ért az életben, mint az ő halálával. A mai napig minden reggel ordító a hiánya. Nekem pótapám volt. Nehéz ebből kilépni, az idő múlása nem feledteti a fájdalmat.”
Nem volt könnyű feldolgozni a tragikus hírt a közvetlen munkatársaknak sem. A Magyar Televízió székházában egy közismert dramaturg hónapokig járt le nap mint nap az aulába, és kereste őt a büfé előtt. Nem hitte el, hogy nincs többé.
Öt hónapot töltött vele egy kabinban az Antarktiszon állandó munkatársa, Szabados Tamás operatőr, aki 2002-ben lírai hangulatú rövidfilmet készített Jelfák címmel Kopa bácsi Rockenbauer Pál számára oly kedves zengővárkonyi gesztenyefáiról. Az „…és még egymillió lépés” forgatása során a rendezővel és Heincz Lászlóval hárman feküdtek a fa alatt, amikor megismételte a különös végrendeletet. Az öngyilkosság hátteréről a természetfilmes operatőr sem szívesen beszél.
„Én nem tudnék konkrétumot mondani. A legfontosabb, hogy sok háttérbe szorítottság volt benne. Nem kapott annyi munkát, feladatot, amennyit megérdemelt volna. Érzékeny ember volt, betegesen depressziós, éppen előtte mondta az orvos, hogy abbahagyhatja a gyógyszerszedést. Ezt csak hallomásból tudom. Nehezen viselte el a megaláztatást, például napokig megmaradt benne a fájdalom, amikor az egyik vezető azt mondta neki, hogy Palikám, maga nem ért ehhez. És ő tudta, hogy ő ehhez százszor jobban ért. Mindenért meg kellett küzdenie, és ő nem tudott küzdeni. Soha be nem kopogtatott volna, hogy adjatok nekem egy műsort.”
Ballada egy testvérszerelemről? „Indulj el egy úton, én is egy másikon/ Hol egymást találjuk, egymáshoz se szóljunk./ Aki minket meglát, mit fog az mondani/ Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk./ Az bajom van véled, fáj a szívem érted,/ Sír a szívem érted, majd meghalok érted.”
A sorozat legendás főcímdalát a Muzsikás együttes adja elő, a mű alapja egy moldvai népdal. Érdekesség, hogy a Másfélmillió lépés epizódjaiban nem hangzik el az eredeti változat egyik szakasza („Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk, ahol összegyűlünk, ketten szeretkezünk”), ráadásul a versszakokat felcserélték. A Nyelv és Tudomány 2013. március 6-i számában Fejes László foglalkozik a szöveg eredeti jelentésével, és rávilágít, hogy a népdal témája valószínűleg egy titkos testvérszerelem.
A film jellegzetes hangvilága a jó kedélyével, örök vicceivel a két és fél hónapos kirándulás légkörét is bearanyozó Faludi Sándor hangmérnök munkáját dicséri, az adott faluhoz, tájhoz, történethez illő aláfestő zene kiválasztása pedig Alföldy-Boruss István zenei szerkesztőét. Heincz László szavaival: „A rakacaszendi református templom csöppnyi kis ékszere a Cserehátnak, és mint minden református templom, korábban természetesen római katolikus volt. Ezt a két korszakot Pista lenyűgözően illusztrálja. A katolikus periódus néhány mondata alatt permetező orgonamuzsika szólal meg, majd a református kort idézve érces férfihangon zeng a 35. zsoltár. Az maga egy film a filmben.”
Csehszlovák sátor, szovjet hátizsák. A hetvenes évek végén még az egyszerű túrafelszerelés beszerzése is gondot okozott, a stáb dolgát lehetőségei szerint megkönnyítette a Magyar Televízió. Fedélként csehszlovák sátrak, derékaljul nehéz szivacsok, takaró gyanánt Bánhidi István miskolci túrázó saját gyártású pehelyhálózsákjai szolgáltak. A vázas hátizsákok közül a szovjet Jermak típusok tartósabbaknak bizonyultak a japán daraboknál, ahogyan Peták István szovjet benzinfőzője is jobban bírta a szemetes magyar benzint Rockenbauer Pál nyugati darabjánál.
Ami a technikai felszerelést illeti, egy hét kilogrammos, 12 perces felvételre alkalmas Arriflex és egy két kilogrammos, három percre kalibrált japán kamerát használtak (a két operatőr hétfőnként cserélt), ezekhez tartozott három súlyos akkumulátor, a legnehezebb felszerelés azonban a hangmérnök tíz kilogrammos, UHER magnója volt. Petres Pál számítástechnikus cipőbe épített lépésszámláló találmánya a túra első napjaiban elromlott, miután beázott a bakancsa. Az egyenpólót a televízió csináltatta, az esőkabátokat és a sátrak között kifeszíthető esőponyvát maga a rendező tervezte. A napidíj 31 forint volt, ebből mindenki magának vásárolt, és ha nagy ritkán meleg ételt evett a társaság, az többnyire a Faludi Sándor hangmérnök sütötte, száztojásos rántotta volt. Kullancs ellen Bécsből szerzett szérummal oltották be a stábtagokat, akkoriban országszerte nagy riadalmat keltett Monspart Sarolta kullancscsípés okozta agyhártyagyulladása. A tájfutó rugalmasságát és nagyvonalúságát dicséri, hogy nem vette rossz néven: ugyanabban az epizódban szólaltatták meg őt és az ország neves kullancsszakértőjét.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
