5200 méter, mi az nekem? Vízben lenni mindig is szerettem, igaz, eddig leginkább uszodában úsztam, a nyílt terep sosem volt az én világom. Először tavaly, a Velencei-tavi túratriatlonon próbálkoztam hasonlóval, az akkori 3000 (2×1500) méteres táv nem okozott különösebb problémát. Másodjára jött az ötlet, hogy nevezek az idei Balaton-átúszásra, bár éreztem, hogy ez nem feltétlenül lesz sikeres vállalkozás, mivel idén mindössze kétszer jutottam el az uszodába, ami nagy jóindulattal sem nevezhető felkészülésnek. Igazam is lett, de nem bánom, hogy így alakult.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az időjárás szombaton közel állt az ideálishoz. Az égbolt tisztán ragyogott, az időjárás kellemesen meleg volt, a szél a félelmeimmel ellentétben meglehetősen enyhén fújt. Habár híresen fázós vagyok, a víz hőfokára sem lehetett panaszom, így 7.50-kor kellő önbizalommal rajtoltam el.
Nyílt vízi tapasztalat híján a taktikám abban merült ki, hogy az elején felveszek egy kellemes tempót, amit tartok a végéig, és kilométerenként megállok frissíteni. A mély víztől nem stresszeltem be, de mivel hajlamos vagyok rá, hogy begörcsöljön a lábam, igyekeztem az útvonal mellett szolgálatot teljesítő vitorlások közelében maradni.
Az első kilométer mondhatni terv szerint alakult, a folyamatos hullámzás ellenére úgy éreztem, jól haladok és minden második helyett csak minden ötödik hullám vert pofán és nyelette le velem a Balaton vízének egy részét. Először 1100 métert követően álltam meg, a vitorlás fedélzetén kedves középkorú pár fogadott vízzel és szőlőcukorral. Pihenőm közben meghallgattam a tanácsaikat, miszerint ha fáradok, ne féljek megállni pihenni, ők tizenhat évet dolgoztak az átúszás mentőhajóján és láttak már mindent. Aki túlhajtja magát, könnyen bajba kerülhet, nem érdemes kockáztatni. Aki egészséges, jövőre is megpróbálhatja teljesíteni a távot, aki megfullad, már nehezen…
A hallottakat emésztve folytattam utamat, és a következő egy kilométert amolyan flow-érzéssel úsztam, szinte fel sem tűnt, hol járok, csak tempóztam az előzetesen kigondolt ütemben. Egyedül az zavart, hogy – sportolói szlenggel élve – elkezdtem „érezni” a vádlijaimat, ami nálam a görcs előjele, és ha a vádlim begörcsöl, még a medencében is alig maradok meg, nemhogy a Balatonban két hajó között… Persze volt mivel nyugtatnom magam. A rajt előtti napokban magnéziumot szedtem, vízbe csobbanás előtt alaposan bemelegítettem, illetve bekentem a lábaimat egy speciális krémmel, ami elvileg melegen tartja az izmokat, ezzel is védelmet nyújtva a görcs ellen.
A második kilométernél azért kicsit tovább pihentem, és miután a szükséges szőlőcukrot és vizet elfogyasztottam, megpróbáltam visszamasszírozni az életet az addigra szinte kődarabbá keményedett vádlijaimba.
Úgy tűnt, rendben leszek, ám a Balaton közepéhez közelítve a víz érezhetően hidegebb lett, amitől néhány lábujjam, majd a talpam is görcsbe rándult. Visszafeszítettem a lábfejem, tempóztam tovább, nem foglalkoztam vele, a 2.5 kilométeres bóját elhagyva azonban hirtelen véget ért a móka. Az egyik vitorláshoz túl közel úsztam, és mellmagasságban szembetaláltam magam a horgonyzáshoz kidobott kötelével. Úgy gondoltam, átúszok felette, a szokásostól eltérő mozdulatsor azonban megbosszulta magát, és a pillanat tört része alatt görcsbe rándult mind a két vádlim. Az erős fájdalmat érezve reflexszerűen visszanyúltam a kötélért és megkapaszkodtam. Lábamat a hajó oldalának támasztva megpróbáltam kinyújtani a görcsöt, ami részben sikerült, de a fájdalom nem akart múlni, ezért felkéredzkedtem a fedélzetre és ott folytattam tovább a kezelésem. A hajón lévő bácsi nagyon rendes volt, megkínált mindennel, ami nála volt és egyáltalán nem szólt bele a döntésembe.
Ami igazából nem volt kérdéses. Mivel a táv felénél tartottam, és vádlijaim érezhetően elértek teljesítőképességük határára, felelőtlenség lett volna megpróbálni a folytatást.
Másfél-két órás vízben tartózkodás után legalább ugyanennyi várt volna rám, görcsbe állt vádlival, hatékony lábtempó nélkül pedig még több. A lehűlő víz, a szokottnál sokkal durvább igénybevétel megadta az első figyelmeztetést és nem éreztem úgy, hogy meg kellene várnom a másodikat. Ha a szárazföldön vagyok és futok vagy túrázok, egész biztosan továbbmegyek, mert szuflával nagyon jól bírtam, egyáltalán nem voltam fáradt.
Többméteres mélységgel alattam azonban nem akartam kockáztatni. A bácsi zászlóval intett egy motorcsónaknak, amely elvitt egy hajóra. Vérnyomást mértek, kicsit megmasszírozták a lábam, kaptam forró teát, majd néhány perc elteltével átszálltam egy másik hajóra, amely nagyjából húsz sorstársammal együtt kivitt a balatonboglári kikötőbe. A célba így sajnos nem a vízben, hanem a parton gyalogolva érkeztem, aki sportolt valaha, annak biztosan nem kell részleteznem, mennyire rosszul éreztem magam…
Napok elteltével azonban továbbra is tartom magam ahhoz, hogy jól döntöttem. A vádlijaimat azóta is „érzem”, kell még egy kis idő, amíg magukhoz térnek. De az első Balaton-át(nem)úszásom így is jó emlék. Remek közösségi élménynek éltem meg, jól éreztem magam a rajt helyszínén, a vízben, mindenhol. Hasznos nyílt vízi tapasztalatokkal gazdagodtam, és biztosra mondom, hogy jövőre ismét nekifutok – de csakis kellő felkészüléssel a hátam mögött!
