Mindig elismeréssel tekintettem azokra az idős nénikre és bácsikra, akik rendületlenül róják a hosszokat az uszodában. Néha olyan tempóban, hogy megebédelhetnék, mire egyik faltól a másikig elérnek, néha úgy tűnik, mintha visszafelé haladnának, de ez egy kicsit sem zavarja őket. Szigorúan víz felett tartva a fejüket csak tempóznak és tempóznak, és nem állnak le, amíg el nem érik céljukat.
November 17-én, vasárnap a Duna Arénában tartott Vizesgála hobbiúszóknak kiírt megméretésére belőlük merítettem ihletet, hogy teljesítsem a leghosszabb, 3000 méteres távot. Nem mintha ez eget rengetően nagy eredmény lenne, de ami az úszást illeti, ez az év nem volt mozgalmas nekem. Bár kedvem mindig lett volna hozzá, mégis csak elvétve jutottam el az uszodába, így a rajt előtt két nappal meglehetősen aggódva konstatáltam, hogy a szeptemberi nevezés óta milyen gyorsan eltelt a felkészülésemre szánt két hónap…
Reggel hat órai kelés, gyors reggeli, benzinkút, második reggeli, nyitásra érkezés, átöltözés, majd toporgás a medence partján. Címszavakban így töltöttem a 8.15-ös rajtig az időt, amikor már nem volt menekvés, csobbanni kellett. Az első hosszok alatt minden tempó szenvedés volt, úgy éreztem, mintha a testem szándékosan akadályozna, tiltakozna a váratlan igénybevétel ellen. El kellett telnie kis időnek, mire átállítottam az agyam, hogy most nincs kifogás, mindenképpen végigcsinálom.
Bármilyen tömeges sportrendezvényen az indulóknak az egyik legnagyobb nehézséget a tömeg elviselése jelenti, ez alól az úszás sem kivétel.
Mivel egyenként, 5-10 másodperces különbséggel indították az embereket, a rajtnál állandóan hosszú sor állt. A medence tíz sávra volt felosztva, mindegyik végén át kellett bújni a kötél alatt, és a következőben folytatni az úszást. A tíz 50 méteres hossz 500 métert adott ki, akik ennyit vállaltak, boldogan mehettek a teljesítőknek járó almáért és ásványvízért; akik 1500 vagy 3000 métert tűztek ki célul, a parton sétálva megkerülték a medencét, újra beálltak a sorba, és kezdték a következő 500 méteres etapot.
Az, hogy egyszerre csak ennyit kellett teljesíteni, nagy segítséget jelentett. Az edzéshiány miatt pihentető mellúszásban gyűrtem a hosszokat, taktikám kimerült abban, hogy mindegyik végén megálltam egy másodpercre a falnál, és indulásnál jól elrúgtam magam. Ha nincsenek mások a medencében, akár „zen üzemmódba” is kapcsolhattam volna, mivel azonban egyszerre legalább tizenöten úsztak minden sávban, erre nem volt lehetőség: a még nálam is lassabbakat előzni kellett, a gyorsak elől pedig menekülni.
A probléma többnyire a gyorsan úszókkal volt, néhányan annyira „fasza gyereknek” érezték magukat, hogy szó szerint átúsztak rajtam. Semmi bocsánatkérés, hogy lerúgtam a veséd, az arcod előtt két centivel állt meg a nagylábujjam körme, fejen vágtalak a karommal…
A mindenkin átmászóknál is „mókásabb” kategória volt az integetőké és az ügyeskedőké. Az egyik csapat képviselői a sáv felénél is képes voltak megállni, kikapaszkodni a kötélre és másodpercekig lelkesen „kalimpálni” a lelátón helyet foglaló ismerőseiknek, a másik társaság meg úgy gondolta, minek ússzon el faltól falig, sok az az ötven méter egyszerre, inkább átbújik a kötél alatt kicsivel a vége előtt, és megfordul. A kedvencem egy negyven év körüli hölgy volt, aki integetett is, és le is vágta a távot, így legalább hatszor kellett megelőznöm, mire végleg lehagytam.
Haragudni azonban nem tudtam senkire. Egyrészt mert mindenki szórakozzon úgy, ahogy neki jólesik, másrészt mert ezek a közjátékok legalább elterelték a figyelmem, hogy számoljam a hosszokat. Onnantól kezdve, hogy beugrottam a vízbe, annyi mindenre kellett figyelni, hogy mire feleszméltem, már a tizedik sáv végén jártam, és sétálhattam is vissza a rajthoz. Az időm 1:21:50 lett a végén, aminél sokan sokkal jobbakat úsztak, én azonban tökéletesen elégedetten másztam ki a partra. Csak tudnak valamit azok az idős nénik és bácsik…
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
